Fűzfáról szóló haiku versek

Fűzfák magánya
Patakcsobogást hallgat
Ligetek mélyén.

Telihold karol
szomorú téli fűzfát,
tavaszt ígérget...

Fűzfa szép haját
fésüli a jeges szél,
hófátylat hint rá.

Vad szél tépázza
parti fűzfa ágait
őszi hajnalon.

Kiszáradt vén fűz
mintha pók hálózná be -
magányba dermedt.

Fűzfapoéták
homokos folyóparton,
lehajtott fejjel.

napfényt szűr a lomb
szomorúfűzfa alatt
árnyjáték a föld

Sárga hajú fűz
kelő napnak integet
új levelekkel.

Szomorúfűzfát
ölelget a napsugár:
felvidítaná.

a folyóparton
fűzfavesszőket kuszál
hajnalban a fény

Tejszerű ködben
áll a folyóparti fűz -
tavaszra várva.

Hópihe táncol
a szélben - megpihenni
fűzfa ágra ül.

Haló nap fénye
füzek haján át csillant
arany tótükröt...

mély szendergésben
fűzfám lombtalan törzse
barkát álmodik

Szürke fűzfa néz
be ablakomon, s kér víg
tavaszt télidőn...

Holtág lankadó
vizén görnyedő füzek
vetnek barázdát...

A tél könnyei
gyöngysorokká dermednek
fűzfák ágain.

Fűzfák hajába
Fényes jégvirágot tűz
A hűs, őszi szél.

Szellő csilingel
Hervadt fűzfaágak közt,
Mélabús hangon.

fűzfa fürtjeit
fésüli az őszi szél
vízhab a tükre

ősz bujkál fűzek
ringó szoknyája között,
már nem sokáig

Ágán madár ül
nem látja a vén fűzfa
szeme homályos

fűzfa csitítja
a sietős patakot
papírhajót lát

fűzfaágon lóg
a nyár hajnali karja
egy kosarat fon

Fűzek lombjai
között gyémánttükrű tó
fénye fröccsen szét

Bocsánatot kér
fűz a fűtől, hogy eső
után könnyet ejt.

fűzek szoknyája
lebben rezgőnyár szórja
érett pamacsát

Két fűzfa ágán
Hintázik a fényes nap
Fel magasabbra