Haiku versek a közelgő halálról

ember harácsol
míg ő keresztet ácsol
a temetőkben

Itt maradsz velem,
elnyelnek a csillagok,
a részed vagyok.

Az agg tele van
Arannyal, szeretetet
Vásárolna még

Hitem megkopott,
álmaim eladtam már.
Közeleg az éj.

gyertya tövében
viasztavacska gyűlik
s megfojtja hamar

kimért időmnek
fogyó cseppjei a vég
poharát töltik

fent a padláson
poros ponyvaregényben
meghal a főhős

Fekete madár
az ágyamra száll. Rám vár.
Indulnom kell. Kár.

Eddig vitt, most a
Partról nézem a sorsom
Ködös hajóját

éltem elröppen
de a szárnysuhogásom
sokáig hallod

életed regény
utolsó lapján érted
meg az egészet

kegyelemízű
csókod jelet tetovál
a haldoklóra

halálközelben
a becsvágy elszivárog
a láng kialszik

Mikor majd egy szép
napon, fájdalmak közt meg-
halok, ott leszel?

Ami átvisz az
életen, az visz át a
halálomon is.

az ősz elmúlik
de nem mindenkiért jön
majd el új tavasz

Többet ne, annyit
érezz! Csak pont, amennyit
én, míg haldoklom.

nem fáj elmenni
ha csillagokat hagytál
fénytelen éjben

egynyári virág
esendőn néz rám és én
mit hazudhatnék

már tisztul az ég
szivárvány-diadalív
életed felett

ma milyen öröm
véd meg a haláltól mely
a küszöbön vár?

a lét peremén
halk dallamként egy kicsit
visszhangoznék még

Kilencven éves,
Léghajóra fizetett.
Lépés Istenhez.

Sorsvonalunkról
Legördül az életünk
Fénylő harmata

Magányos levél
vár sor(s)ára, hogy ő is
lehulljon végre.

kimért időmnek
egyre több a múltja már
bandzsít rám a vég

van egy jó hírem
meg egy rossz: végre nyár van
de az utolsó

Lucernamagot
szórtam el a kertemben
halálom napján

Íme életem
Foszló fonott székében
Holtan ülök már

Ráncrácsos arcra
aranyló mézet perget
a lenyugvó nap.

lassú halálban
fogynak el mind a fények
te se remélj mást

Van időd, mondja
az öreg tölgy a már-már
elnyílt virágnak.

Gyertyám pislákol
csonkján a halál virraszt
papot hivatott.