Tájképet leíró haiku versek

A völgyre nézve
látom, apró virágok
tengere lángol.

egy búzavirág
aranyló kalászok közt
kék nyakkendőben

Párálló tavak
sóhaja bércek ölén
csendben nyújtózik.

ameddig ellátsz
tavaszi zöldár vonul
a folyó partján

Vonalkódot von
az alázattal hajló
fák sziluettje.

Fésűs fonalát
szőtte kárpitba a nap
aranysugárból.

Fehér vitorla
leng a távoli tavon:
Zúgó szél zendül.

a búzavirág
kékségét szél lengeti
a mezők felett

Hullámzó kalász
aranyfürtjébe a nyár
rőt pipacsot tűz

Lombokon átszórt,
víztükrön szétpattanó
sugárszilánkok.

hajnali fényben
szalmabálák tövében
megpihen a nyár

Erőtlen napfény
simogatja kedvesen
a fagyos mezőt...

fénylő hópelyhek
fagyos ölelésében
megszépül a táj

puszta némaság
hófelhőt kerget a szél
halott rét fölött

zöld köntösökön
apró mintákat festve
aranylik az ősz

Hajnali napfény
Fest szívárványívet a
Vízesésködre.

A tavaszi rét
nem virít még. Ködfényű
felhőben pihen.

Őszi lombtenger
meleg színpompájában
rőt vad otthont lel.

A hófehér csend
végtelenje nyújtózik:
érintetlenül.

hóbundába bújt
nyúljárta barázdákon
varjak kárognak

Eltűnő képek
a sűrű hóesésben
az ablak mögött.

Előttem tarkán
kacag még az őszi táj.
Szürkülni készül.

Divatdiktátor
a tél: csipkéz, ragyogtat,
tájat cicomáz.

elsuhant a nyár
a szivárvány színeit
fáimra szórta

Duna partjáról
ködfelhőn áttetszik a
vén bazilika.

halkan könnyezik
délibábját siratja
az őszi puszta

Csipkebogyószín
Pirkadatban őszi szél
Ringat mezőket.

Havas táj felett
kitárt szárnyakkal repül
madár és lélek.

Merengő hegyek
zafír végtelen partján
csendet ölelnek

ezer virágra
arannyal szőtt kárpiton
napfényeső hull.

Dombok lankáin
Bárányfelhő nézeget
Aranyló mezőt.

Sárguló repce.
Napsugár festette táj,
aranyecsettel.

Puha ködpaplant
Ringat a táj, s megkondul
Az ősz hara(n)gja.

rést nyit a tóra
ereszkedő ködben az
ébredő hajnal

Lélegzetnyi szép
Most még a táj, de lassan
Köd szürkéll rajta.

Kóbor vitorlák
Ringnak a vízen, rajtuk
Csillog az alkony.