Somogyi Judit
végtelennek tűnt
mert mindig járatlan volt
az út előttem
Somogyi Judit
egy asztalnál ült
velem a múltam s jövőm
teázni jöttek
Somogyi Judit
álmot rajzolt az
éj nem kímélt csak küldte
rólam képeit
Somogyi Judit
lámpafényben az
árnyék is nagy vitéz de
sötétben senki
Somogyi Judit
templom tornyát egy
pók lakja harangszóra
rezdül hálója
Somogyi Judit
napfény bujkál a
tetőcserepek közt majd
padláson alszik
Somogyi Judit
az ősz mint hetyke
néptáncos ropja vígan
saját csárdását
Somogyi Judit
andalgok az ősz
színekkel szőtt szőnyegén
hív a házába
Somogyi Judit
őszi szél jár már
a temetőkben mécses
lángját ringatva
Somogyi Judit
őszi szántáskor
a föld felragyog fénylőn
az eke dalol
Somogyi Judit
napfény álmosan
a fák lombjai közt egy
fészekben pihen
Somogyi Judit
leült mellém az
ősz csendben leveleket
szórt a pad köré
Somogyi Judit
gyertyám lassan ég
nem lobban nem táncol már
faggyú könnyei
Somogyi Judit
színeket várt a
reggel de ma csak szürkén
álmodik tovább
Somogyi Judit
rozsdás lakat egy
kapu szívén szipogva
kulcsát keresi
Somogyi Judit
gyönyörű hölgy a
szeptember színeivel
szíveket csábít
Somogyi Judit
platánfa büszkén
mutatja délceg törzsén
nyári szeplőit
Somogyi Judit
könnyeimen át
absztrakt lett minden apró
kis pillanatom
Somogyi Judit
nézd csak egy kavics
része a partnak talán
szikla volt ő is