Anyámk haiku versei

ha te nem mutatsz
példát ne háborogj más
gyengeségén sem

sárgaliliom
szirmát elmúlás gyötri
rozsdamarta vég

hajnal szaggatja
el az éj álmainak
csillag köntösét

szerinted állok
szerintem megyek én majd
várlak a célnál

radírod egyszer
csak elfogy és nincs annyi
hogy mindent törölj

hold játszik néma
tavon kifutót épít
a ragyogásnak

szavakba öntött
gondolat mint agyag te
gyúrd a szobroddá

lassan csoszogva
mohapapucsban jön az
ősz kaput nyitni

szétszórt szavaid
most csendben összeszedem
vidd magaddal el

az ősz nem siet
színeit komótosan
gyűjti kosárba

üres lapok az
asztalon a nap ujja
fényből ír verset

bősz vihar a nyár
haját jól megtépte ősz
fésüli éppen

lehullt szirmait
illatos takaróként
viszi magával

fénytáncban járnak
a felhők keringőt szép
nyárnak búcsúján

gyertyaláng lassú
tánc után merül alá
faggyúfolyóba

csendes öregség
csak tea és egy zsemle
kisszéken ülve...

kettészelt alma
magjai pislognak rám
tétova lettem...

harmatot iszik
virágok ébredését
várja sürgetőn

illatfüzért a
nyár réti virágokból
búcsúzóul font

csillagport szór ma
az ég tengerén lassan
ringatózó hold

lehajtott fejjel
szomorkodik sok virág
egynyáriak mind

hulló kő vizet
hasít felveri a tó
mély csendességét

még nem vetkőznek
a fák karjuk a naphoz
kérőn emelik

kopár szirten ül
lábat lógat lusta ma
a józan ész is

letöröd gyenge
hajtását a fának majd
árnyékát kéred

csendem titokban
filmet fűzött életem
vetítőjébe

diófa büszkén
ereszti gyermekeit
zöld fűpaplanra

a nap elfáradt
felhők bontanak sátrat
a csillagoknak

holdleány a tó
tükrében mártózik a
csend csillagot szór

csak egy mozdulat
pillangó szárnyat rezzent
az idő megáll

hűvös a hajnal
jön hogy takaróm lopja
álmom erősebb

madarak szállnak
hódítják az eget hogy
tudd nincs kalitka

nézd a kavicsot
mit az idő szelíden
koptat mi vagyunk

ágyat vet az ősz
a nyárnak hulló levél
lesz takarója

remény szikrája
robbantott nagyot nem ölt
ajtót mutatott

izzó napkorong
a festő vásznáról egy
patakhoz gurult