Asbóth Anna haiku versei

Piszkos kötényből
ezüstmorzsákat hullat
téli didergés.

Búcsút inteni
hogyan kell annak, ami
sosem volt miénk?

Kósza pirkadat
Foszlós zománcú máza
Dallamot cseppent.

Nagyboldogasszony
hópólyában ringatja
fénymagocskáit.

Szemérmes szellő
pipacspiros titkait
felfedi az est.

Halvány Hold-érem
Égi pásztortüzébe
Emlékem szórom.

Csokorba szedi
rézszínfoltos felhőit
a mulandóság.

Tejutat vázol
alvadó alkonyarany
pasztelles pora.

karamellizált
leveleken aranyló
korona a dér

kilehelt a tűz
parázshaj csavarodik
csillagok közé

mélán csörömpöl
kukoricalevélen
bronzköpenyű szél

szonettet táncol
a liget méz-fűszerű
ringatózása

csendben ciripel
égi nagy suba alatt
megannyi érzés

Árnyakat éleszt
bársony csókokkal az est
halk lehelése.

Titkok fonása:
gyökér mélybe, ág fénybe
világokat köt.

Ki nem mondottat
a szív olykor örökké
gőgicsélni hagy.

földúlt a földút,
rögösségén bukdácsol
magányos holdfény

Hangol a hajnal,
lángot bont a kertkapu
selyemköntöse.

Vonalkódot von
az alázattal hajló
fák sziluettje.

Szomjaz a vízpart.
Kóc üstökét fésülve
sóhajt súg a sás.

Te vagy üteme
néma szívveréseim
szonátájának.

Tömjént önt a rét.
Fülledt fohász gőzölög
lüktető lánggal.

Már dörzsölődnek
az árnyak, míg egy folttá
satírozódnak.

Völgy ölén tölgyek,
mint megbűvölt vén hölgyek
fényárban ülnek.

A távol tornyán
hajnal imája hagyta
fénylő keresztjét.

Hajnal életet,
dele pusztulást, estje
tanulságot ad.

Egyszer visszatér
eldobott bumerángja
gyermekkorunknak?

Nem szél ereje,
Magam hajlok el balra:
szív bánata húz.

Két tar korona
egymást némán karolja,
csókba ér águk.

Kerítésnek dől
a megfáradt napsugár.
Harmat még fénye.

Csók hevétől ég
a hajnal tüzes ajka.
Rúzsa izzó sáv.

Lelked oly kristály,
melynek tükrén önmagam
is szebbnek látom.

Ében-szín bölcsőm
bársonyával betakar, s
csenddé ringat el.

Menyasszonyfátylát
mind oly fák tartják, kik már
eldobták csokruk.

Arcomat a kor,
gerendák rajzolatát
szú tetoválja.

Rubinpislogás
az izzó Nap korongja:
égi köldökpötty.