Barna Júlia haiku versei

velem halnak meg
az általam álmodott
saját világok

a halál ennyi:
a vendégségnek vége
haza kell menni

elmulasztottál
mindent - vagy másképp - minden
elmúlt nélküled

az álom néha
a valóságba szövi
titkos szálait

fák levelében
pulzál már a hinni nem
akart pusztulás

turkálót nyitok
a használt álmaimból
álmodja már más

a kapcsolatunk
ellipszisén közelebb
jössz majd távolodsz

magadon kívül
nincs korlátlan hatalma
rajtad senkinek

a reményfutam
elmarad a vesztesek
közt sem nyerhetek

minden nyár őszbe
lejt: tenyerén tart a lét
de egyszer leejt

békés délután
bontogatom a nap kis
ajándékait

ablakon koppant
de szállt tovább nem állt meg
sajnálni magát

madártojáshéj
a fűben: bevégzett el
sem kezdett élet

borzonganak a
virágok üzent nekik
valamit az ősz

ment ahogy jött mint
az üstökösök de a
fénye itt maradt

csillag futott át
az égen és itt hagyta
a ragyogását

folyóban nézi
magát az este - lebeg
a fűzfák csendje

megszületsz anyag
vagy - épülj fel belőle
ez a feladat

ma milyen öröm
véd meg a haláltól mely
a küszöbön vár?

esőben nézek
vissza a napsütésre
valami szépre

dehogy vagyok én
öreg: a kor belül van
nem a tükörben

a nyár a színek
ízek teljessége az
év felnőttkora

bogár a járdán:
átlépem - éljen még - nem
leszek végzete

pillangók tánca
búcsúkeringő a nyár
illataival

több életre is
elég tervemhez sajnos
nincs több életem

a remény csodát
teremt - a csoda újra
szép reményeket

zendül a nap de
a hajnal csendje hosszan
visszhangzik benne

addig változz még
bőröd alatt és fölött
míg magaddá válsz

a lét peremén
halk dallamként egy kicsit
visszhangoznék még

most írt jelened
lesz az a múlt amelyre
majd emlékezel

reménnyel táplált
éhes álmokat ölnek
okos észérvek

jelened lesz a
múltad úgy írd örömmel
visszanézhess rá

megöregszel a
tüzes kínok bánatok
hamuvá hűlnek

az élet két pont
feszültsége feloldja
a halál csendje

mikor szíved fáj
szemed bezárja könnyét
ajkad a panaszt

unalmas mindig
zátonyok közt hajózni
egyedül velem