Barna Júlia (3) haiku versei

ha elbűvöl a
saját nagyságod egyre
kevesebb leszel

a haiku mag
amelyből mindenki más
növényt nevelhet

bármennyit ihatsz
a tudás poharából
mindig tele lesz

időgép visz el
egy gőzmozdony füstjével
letakart tájra

hétköznap-bolygók
forognak az ünnepek
Napjai körül

útszéli tócsát
könnyű szél simogat a
tükre megremeg

függöny mögött múlt
porosodik de néha
megrázza magát

ködben sírdogál
a karácsonyfával ki-
dobott szeretet

új év: nincs tiszta
lap arra ír amit már
összefirkáltak

remény él: az új
év felépíti mit le-
rombolt a régi

szárnyán hozza a
múlt a jövőt hol süllyed
hol emelkedik

hangos petárdák
tanítják a kutyáknak
milyen a világ

a karácsonyfán
utolsót lobban a fény
és a szeretet

lehull a fáról
a szeretet előbb mint
a tűlevelek

nem voltam rossz: a
jóság passzív foka is
több a semminél

ne dörömbölj az
ajtón ha kopogásra
is sarkig tárul

ébred reggel a
remény nyújtózik egyet
aztán felemel

türelmesen várj
időben jön minden és
futva távozik

a tél bezár a
párolgó tea illat-
varázslatába

a sakktáblán is
csak a királynő léphet
minden irányba

a múltra néző
ablakon hajót látok
amit lekéstem

a virtuális
térben egy szívig érő
vers az otthonom

a fő parancs a
szeretet - következmény
a megbocsátás

a valóságot
megszorzom magammal úgy
írom a versbe

zárójelbe tesz
az álom egy villanást
a valóságból

egymás sorsából
kiszakadva éljük már
életünk tovább

légvár ablakán
kihajolni veszélyes
fejedre eshetsz

az álmok arany
felhője alatt fáj a
kopott valóság

a vélt boldogság
felé rohanás hozhat
végzetes botlást

szürkeség nyomaszt
gondold azt hogy az ég most
is kék valahol

lelkem a csend hűs
hajnali áramlatán
kikötött hajó

egyedül vagyunk
félünk egymás magányát
megkétszerezzük

halálközelben
a becsvágy elszivárog
a láng kialszik

élet-színház: nem
jár több szerep ha mindent
eljátszottál már

pillanat-szülte
buborék vagy de örök
szerelmet álmodsz

széttördelt időm
osztogatom egy ide
öt perc meg oda