Bazso72 haiku versei

Csak azonosulsz
egy vággyal, de feloldódsz
a szenvedélyben.

Egyetlen vágyam:
az, ami felülírja
az összes többit.

Tovább indulok,
túl minden leírhatón
majd megtalállak.

Nyíló virágrügy,
összeszaladt az idő
egyetlen pontba.

Letérdelt elém
egy gondolat, a sorok
közé fektettem.

Az élet mozdul,
tavasz van, test és lélek
most együtt rezeg.

Ha lemegy a nap,
lángvirág csillagai
ragyognak tovább.

Ha elhal a tűz,
mindig marad egy szikra
újra gyújtani.

Szívünk hangjait
a civilizáció
zaja nyomja el.

Az én kertemben
Édesanyám virága
mindig nyílni fog.

Becsukom szemem,
és otthon vagyok, bárhol
is járok éppen.

Ne félj, van remény,
csillagok melegednek
az én tüzemnél.

Múltam ölelve
vonzódok a jelenhez,
jövőm csábító.

Tükröm megremeg,
megfogni mégse lehet
a boldogságot.

A gondolatban
összeállt szavakra szív
fúj varázslatot.

Ha a víz nyugodt,
tökéletesen adja
vissza a képet.

Láttam a lángot,
szemed tükrében fénylő
világosságot.

Körbefutotta
a rózsa a kapumat,
otthon maradok.

Kis méh kortyolja
a porcelán szirmokból
virágteáját.

Későn eszmélünk,
a föld nem a miénk, mi
vagyunk a földé.

Egyetlen titka
van az elengedésnek.
Soha ne fogd meg.

Cseresznyevirág
felhőből szitál a fény,
angyalszárny suhog.

Nem hibáztam, csak
találtam pár rossz utat,
keresek tovább.

Csend jár szépségben,
egy hulló virágszirom
táncol a fényben.

Zárva a világ,
vigyázz a madárra, hogy
újra szállhasson.

Még a rosszat is
megszeretgetem ma, de
nem engedem be.

Ami könnyen megy,
általában nem hozza
meg a változást.

Szinte már hallom,
ahogy megáll az idő,
még szuszog a föld.

A pillanatok
gyöngyszemeit fűzöm az
idő láncára.

Eltelt sok-sok év,
mindenütt kerestem, és
végig nálam volt.

Japánbirs lángol,
izzó vággyal zúdít fényt
a szürke kertre.

Vigyázz a földre,
nem a te otthonod, itt
mindenki vendég.

Bántottál engem,
de én csak megérteni
próbállak téged.

Nekem sem lehet
mindig igazam, de nem
félek tévedni.

Fejet hajt a tél
cseresznyefák rózsaszín
imaszőnyegén.

A ragaszkodás
nagyobb kárt okozhat, mint
az elengedés.