Bazso72 haiku versei

Télből tavasz lett,
mikor hozzád indultam,
és te vártál rám.

Börtönt építünk,
ha elhisszük, mit mások
rólunk gondolnak.

Egy porszem helye
sem meghatározatlan
a világunkban.

A hálás ember
mindig gazdag, azt látja
meg, amije van.

Mikor a csend is
ordít bennem, halkítsam,
vagy erősítsem?

Ha már tudom, hogy
mit akarok, szinte már
meg is érkezett.

Tiszta víz voltam,
szeretetfiltered, mi
aromát adott.

Azért szeretlek,
mert melletted lehetek
az, aki vagyok.

Viszünk másokból
egy kis darabot minden
találkozásnál.

Veled elhagyom
a fájó valóságom,
ne ébredjünk fel.

Ezüstre fagyott
iszalagspirálok közt
rekedt az idő.

A jóindulat
nem egy képesség, hanem
elhatározás.

Küzdöttem vele,
rájöttem nem tehetek
semmit ellene.

Lengőajtó csak
énünk, amin a lélek
ide-oda jár.

A csend tart tükröt
nekem, megmutatja, hogy
mi van énbennem.

Ami az észnek
lehetetlen, azt a szív
még elérheti.

A harmadik szint
az érzelmeidről szól,
ne vessz el bennük...

Általunk válik
a kimondhatatlanság
kimondhatóvá.

Rohanunk, nehogy
lemaradjunk, elmúlik
közben az élet.

Könnyű lélekkel
járok, hisz van, ki értem
még imádkozik.

Nem siethetek,
mert a legjobb dolgokra
mindig várni kell.

Nem a fűrész sír,
hanem a fa, amikor
elkezdik vágni.

Itt maradtam most
magamnak, mihez kezdjek
egy ilyen társsal.

Egyszerűen csak
jelen van Ő, amikor
szükségem van rá.

Szerelmed megtart,
mégis az égig emel,
veled gyógyulok.

Ami értékes,
nem kiabál, gyengéden
suttog füledbe.

Elégedetlen
életével a koldus,
és a király is.

Egy öleléssel
falak dőlnek le köztünk,
titkok nyílnak meg.

Fésülgettem egy
kócos gondolatot, de
feszt göndörödik.

Mindegy, hogy jut el
patakvíz a tengerbe,
lényeg, hogy eljut.

Megláttad bennem
már akkor azt, amit még
most sem hiszek el.

Verseimbe nem
tennélek, annál sokkal
jobban féltelek.

Minden nap van egy
pillanat, mikor dönthetsz
a boldogságról.

Csak önmagamon
keresztül ismerhetem
meg a világot.

Levesbe főzi
szeretetét nagymama,
mennyei finom.

Szürke esőben
vadul tombol bennem egy
fénylő szivárvány.