Bazso72 haiku versei

Titkokkal teli
könyvtár a nő lelke, van
mit olvasnom még.

A lélektársak
fényévnyi távolságot
is áthidalnak.

Nem számít a kor,
mert számomra a benned
élő nő örök.

Téli álmaim
nem felejtem, virágzik
a kék nefelejcs.

Még egyszer mondom,
szép az, amit annak látsz,
ez csak rajtad áll.

Hátat fordíthatsz,
de a szeretet örök,
ott volt, van, és lesz.

Jeleket hagyok
a világban, szokatlan
gondolatokat.

Érintésedtől
ledőlnek a falaim,
megszűnik az én.

Az élet arról
szól, hogy nem vagyunk azok,
akik lehetnénk.

Egy életen át
hajszolod, majd kiderül,
tökéletes volt.

Nyílik a szívem.
Úgy szeretnék szeretni
minden ok nélkül.

Csak örülj annak,
amid van, akkor mindig
jut elegendő.

A gondolatok
fejemben zsugorodnak
kimondott szóvá.

Az egész világ
bennem van, és én mégis
benne, hogy van ez?

Körülöttem fal,
téglánként bontogatom
le versről versre.

Annak zenél csak
a csörgő avar, aki
szívével hallja.

Az élet véges,
de egyes pillanatok
örökkévalók.

Üres karika
egy gyűrű csak, de kettő
már a végtelen.

Kint lárma és zaj,
befelé hallgat, aki
választ szeretne.

Ha befejezed
harcod az élet ellen,
eljön a béke.

Ha fázol, csak tudd,
a szeretetkabátom
mindig nálad van.

Körbe-körbe jár
az élet, míg a leckét
meg nem tanuljuk.

Jó pontozóink
a középúton járnak,
hithű buddhisták.

Az egyik nullám
már rég megvan ahhoz, hogy
végtelen legyek.

Leülepedett
iszapot felkavarni
a hivatásom.

Tisztává válok,
csak így láthatom tisztán
most a világot.

A szemem előtt
nyílik ki a pillanat,
nekem virágzik.

Azok a vörös
krizantémszirmok égnek
most is szememben.

Tél hangulata
kristályosodott ki a
hajnali tájon.

Igazi ima
egy viharvert kunyhót is
templommá emel.

Mindig kilógtam,
most tizenhét szótaggal
állok a sorban.

A hold udvarát
sepregetem álmatlan
őszi éjszakán.

Őszi napsugár
elidőzik a kertben,
meghittség árad.

Nyugtató helyett
virágillatot szedek,
számolatlanul.

Nyitva a jövő
kapuja, mégis a múlt
ajtaját verjük.

Jobb csendben lenni,
a lehetőség sokszor
halkan kopogtat.