Bazso72 haiku versei

Erre születtem,
büszkén hordom halálom,
amíg csak élek.

Hová bújjak még?
A mélység horizontján
vakító a fény.

Hiába lett nyár,
szívem ólomszín felhő
hiányod egén.

Kéklő katángok
égbe mártott szirmain
álmot sző a nyár.

Mesél a tópart,
minden egyes hang a csend
esszenciája.

Ez vagyok: ember,
önmagamra veszélyes,
napkönny az élet.

Egyetlen levél
sem élheti túl a fát -
halni születünk.

Múlt emlékei
megfakult, de még fénylő
üvegcserepek.

Kacajod gyöngye
gördül a kis gödörbe,
fényét kísérem.

Megnőnek a fák,
és az égbe emelik
a föld imáját.

Fájva születünk,
fájva halunk, legalább
közte élvezzük.

Én is csak gyomnak
hittem magam, amíg ki
nem virágoztam.

Kényes téma ez,
messziről közelítek,
macskalépésben.

Lennék én a hold,
te a cseresznyevirág -
örök éjszakák.

Alvó kert ébred,
új világok villannak
harmat csendjében.

Vihar borzolja
a belőtt frizurákat -
csapzott nyári fák.

Éj puha bőrén
vérző nap pírja üt át -
hasad a hajnal.

Kertész álmai
futó záport kergetnek
aszály idején.

A lélek teremt,
benn elég egy sóhaj is,
kinn már vihar van.

Mélységeidet
éld át, sekély vízből nem
tudsz meríteni.

Csak egyetlen szó,
mégis összeáll tőle
az univerzum.

Tiszta pillanat,
csak a nyár illatától
részegültem meg.

Üres a világ,
hiába töltik ésszel,
lyukas a szíve.

Lehajol a fény,
nincs térde a napnak, hát
így imádkozik.

Bár átadhatnám,
de úgy nem lesz a tiéd -
tünékeny szépség.

Csend ül a kertre,
az est nyíló tenyere
oly simogató.

Aranyló hajnal,
a meszelt ház faláról
csorog a napfény.

A templom körül
imához terített rét,
közel az Isten.

Ahányszor újra
rakom magamat, mindig
kevesebb leszek.

Az a távoli
nyárfasor mindig olyan,
mint hangulatom.

Vén haldokló fa,
de nézd, egy egész élet
ott ül alatta.

Nincs baj a zajjal,
ha megérted, a csend nem
a hang hiánya.

Ágban a remény,
bizalma a törzs felé
rendíthetetlen.

Istent kerestem,
nem voltam felkészülve
az emberekre.

Súlyos, de könnyű,
tele van a levegő
az illatoddal.

Beszélj csak, beszélj,
nálam jobban úgyse tud
senki hallgatni.