Bazso72 haiku versei

Szívemben már nyár,
tündöklő virágokat
nyit bennem napod.

Siet a folyó,
és én még száraz lábbal
állok a hídon.

Sárba ragadt lét,
nem húzza ki az idő
pillangószárnya.

Visz a képzelet,
álmaim erdejében
hatalmas tölgyfák.

Lélegzik a kert,
dús ibolyaillatot
sóhajt a pázsit.

Jelentéktelen
a sárga, míg a repce
ki nem virágzik.

Sokfélék vagyunk,
millió színes kavics
a folyó alján.

Tavaszi ének,
tulipánok harsogják
tele a kertet.

Telnek az évek,
bakancslistám cserélném
túracipőre.

Rigófüttyben jár
a tavasz, én se hordok
tovább bakancsot.

Virágzó május,
határokat tágító
mély akácillat.

Nehéz éjszaka
alatt recseg az égbolt,
akkora a hold.

Hajnalban a nap
ablakomon kopogtat,
nyitom a szívem.

Rózsaillatban,
zsongó méhek hangjában
rezdül az élet.

Tulipán kelyhe,
napfény épít magának
templomot benne.

Virágos réten
fűszálak közt lapozgat,
így olvas a szél.

Támaszt nyújtanak
korlátaid, mielőtt
átléped őket.

Mások a fények,
tulipántüzek gyúlnak
a kertek alatt.

Bókoló bibék,
fehér porcelánba zárt
szemérmes násztánc.

Esőcsepp koppan,
tegnap még ő is fürdött
az óceánban.

Az idő csak áll,
gondolataid folynak
ki a jelenből.

Gondolataid
ollója ritkítja meg
szíved virágát.

Megérintettél,
egy virágzó ág hajlott
korhadó törzsre.

Élet és halál
együtt táncol virágzó
cseresznyefákon.

Leszáll az este,
lassan elülő zajban
beléd halkulok.

Cseresznyeszirom
utolsó tánca, holnap
széllel kél nászra.

Cseresznye szirmát
sem kötheted az ághoz,
sorsunk repülés.

Virágillatot
szöktet a tavaszi szél,
tele van a kert.

Az esti fények
könnyű szimfóniája,
habos meggyszirmok.

Egy elszánt lépés,
szétfröccsenő múltam lesz
jövőm záloga.

Hamis tükörkép,
üveg és foncsor között
rekedt valóság.

Elszáll az élet,
mint egy madár az égen,
nyomot se hagyok.

Egy kicsike mag,
és mégis emlékezik
a virágzásra.

Jön a tavasz már,
új ruhát húz a tájra,
átöltözteti.

Huncut napsugár
krókuszok feje búbját
csiklandozza már.

Nap olajozza
a nyikorgó kertkaput,
ez már a tavasz.