Bazso72 haiku versei

Rózsa szirmain
méláz a felkelő nap,
késik a reggel.

Nincs szó, csak összhang,
hallgatni nem ugyanaz,
mint csendben lenni.

Hiány kell hozzá,
hogy meg tudjam érteni
a teljességet.

Minden pillanat
az örökkévalónak
állít emléket.

Akár a harmat,
nézd, pókfonalak tartják
lélekcseppjeink.

Kerti padomon
most csak hó ül. Ej, szegény
öreg cimbora!

A réten rendel
fehér sziromköpenyben
kamilla doktor.

Nyújtózik a táj,
fák dereka a fagytól
recseg-ropog már.

Tóparti alkony,
imbolygó nádbugákon
hullámzik a fény.

A mindörökké
tart, ameddig tart, aztán
újrakezdődik.

Élet tör utat
magának, földet emel
a csírázó mag.

Reggeli áldás,
hajnalkák kelyheiből
csorog a napfény.

Hóvihar tombol,
földben alvó magok közt
irdatlan a csönd.

Hajnalka kúszott
a locsoló kannámra,
vehettem újat.

Szakad a lélek,
mondd, meddig nyújtható még
az elnyűtt remény?

Csak a szeretet
talaján nyílik ki a
hála virága.

Ébredő fények,
egy ritmusra lélegzünk,
én és a hajnal.

Búzavirágnyi
kékség kíváncsiskodik
zöld kalászok közt.

Nem élhet virág,
ha a kertész nem áll őrt
a lelke felett.

Útszéli hajnal,
búzavirág imáját
ringatja a fény.

Fő a békesség,
ha mégis harcolnom kell,
virág a kardom.

Kinn szitál a köd,
de benn múzsám szépsége
napfényként ragyog.

Átélt pillanat
lenyomat a könyvemben,
egy préselt virág.

Rigó lábnyomok
a frissen esett hóban,
pillanatversek.

Szeress könnyedén,
úgy, ahogyan egy virág
flörtöl a nappal.

Szeretni jöttem,
sose gondoltam volna,
milyen nehéz lesz.

Tenyérnyi tócsa,
és mégis elfér benne
egy templomtorony.

A fa csak állt ott,
de árnyéka átlépett
a kerítésen.

Hideg most a föld,
a megfagyott lelkekért
gyertyát gyújtsatok.

Galamberdő nőtt
a tető napsütötte
kis szegletében.

Siettem haza,
hiába integettek
oly nagyon a fák.

Késő őszi nap,
levélként ülnek varjak
a diófámon.

Társam a kétely,
gondolkodásra késztet,
hitet erősít.

Telihold fénye
karolja át a tölgyfát,
már nem magányos.

Álmok fonalát
elvágtam, ébren gyötör
most a valóság.

Még mindig együtt,
elválva az élettől,
hulló levelek.