Bazso72 haiku versei

Mozaikképet
fest az ősz levelekből,
szétfújja a szél.

Sok év után is
visszatérünk a régi
szerepeinkbe.

Van az úgy néha,
hogy viharról álmodik
a legszebb csend is.

Egy öreg levél
kapaszkodik, megvárná
a friss rügyeket.

Úgy remegünk, mint
levelek ősszel a fán
ma fenn, holnap lenn.

Holnap is lesz nap...
Legdühítőbb mondata
gyermekkoromnak.

Őszi szél rezdül,
keserédes hangulat,
gesztenye pottyan.

Mint fűzág, arra
hajlik szívem virága,
ahol szeretnek.

Falevél hullik,
a kezemben keresi
végső nyughelyét.

Az élet játék?
Ha nem akarsz játszani,
eljátszik veled.

Tettrekészségről
álmodik a tétlenség,
ébredni kéne.

Én nem is írok,
ami átfolyik rajtam,
azt jegyzetelem.

A sötétségre
én is becsukódom, mint
a napvirágok.

Simára kopott
éveim árnyékában
a kerti fapad.

A csendhez ne nyúlj,
hozzátenni nem lehet,
és elvenni se.

Aranyló dűnék,
homokszemek hídjai
a végtelenbe.

Most merre tovább,
merengek a semmibe,
tágul a világ.

A nyár hevében
észre se vettem, kinyílt
az őszirózsa.

Bábként rángatnak
a hazug igazságok,
ne higgy el semmit.

Ha elfogadod
a bizonytalanságot,
kalanddá válik.

Ajtót nyitottam
a végtelenbe, újra
kezdem elölről.

Ismernek a fák,
fejet hajtok előttük,
még gyermek vagyok.

Nyári emlékek
táncolnak téli estén
kandallótűzben.

Valósnak tűnik,
ami nincs, és ami van,
az nem látható.

Virágmodellek
a kifutón, minden szín
jól áll a rózsán.

Köréd rajzoltam
az otthonom, és most már
egy család vagyunk.

Törött betonból
virág nőtt ki, elkapta
a pillanatot.

Egy cseppnyi világ
a szellőrózsa szirmán,
kisütött a nap.

Bármilyen erős,
egy hullám sem hagyhatja
el az óceánt.

Tisztellek téged,
csak magamért harcolok,
ellened soha.

Ne mutassatok
irányt, tudom merre van
a valóságom.

Egyedül vagyok,
önmagammal elásva,
nálad a lapát.

Helyére került
végül minden, a káosz
teremtett rendet.

A boldogság kis
mozaik kockáival
bánatűrt töltök.

Az is én vagyok,
aki nincsen, magamat
nálad kerestem.

Félúton vagyunk,
ami neked távol van,
az nekem közel.