Bornyi Veronika haiku versei

Kiszáradt számból
a szó, mert nem öntözted
szereteteddel

Nyafognak kiknek
jó soruk van, s hallgatnak
akiknek nehéz

Könnyei gyöngyök
fénylő göröngyök arcán
gurulnak egyre.

Már szerettelek
mielőtt jelenséggé
dagadtál volna.

Tegnap még hó hullt
ma kiöntött a Duna.
Tavasz a télben

Kerüld el őket
a hamis jótevőket
fényük is hazug

Haza csak egy van.
Lakhelyet kellő pénzért
bárhol találhatsz.

Nemcsak a haza
tartozik neked. Te is
tartozol neki.

Fekete lyukak
titkaink. Peremükön
meggörbül a fény.

Istened az, mit
legfontosabbnak tartasz
az életedben.

Madár a szív is.
Oda száll, ahol szabad,
s boldogan szeret

Tiéd a madár
amit szabadon engedsz
és nem tér vissza?

Terád gondolok
Még akkor is amikor
Nem gondolok rád.

üres ágyamban
megszokásból még mindig
feléd fordulok.

szárnyaid alatt
már nem ér a zivatar
megpihenhetek

Naív az aki
hisz még a jóban? Hiszem,
hogy nem. Csak szeret.

Hogy népszerű légy
mondd azt, amit hallani
akarnak tőled.

Hogy jó ember légy,
ahhoz nem kell pedigré.
A jó szív elég.

Iszol és eszel.
De élni mikor éltél
szívből, igazán?

csupasz fájdalom
didereg szemeimben
nagyon szeretlek

tenyérnyi földem
milliónyi virága
mind testvéreim

Bár felejtenéd,
felbüfögi a Fészbuk
régi szerelmed.

Nyár volt, kihajolt
a vonatablakon, kék
inge lobogott

Ki sír, nem biztos,
hogy boldogtalanabb, mint
az, aki nevet.

Idegen szemed
kérdi idegen számat;
Ismerjük egymást?

Kinek kijár a
kaviár, nem ismeri
azt, ha kenyér sincs.

Feleségedtől
vegyek gyűrűt ujjamra?
Bolond vagyok én?

A humor nem más,
mint életünk fonákja.
Érti, aki bölcs.

Egy hullócsillag
önmagában épp elég
költészet nekem.

Álmomban mindig
régi arcoddal nézed
régi arcomat.

Suba subához,
guba gubához; mondják.
És te hozzám; hogy?

Visszavágyom a
régi nyarakba miket
untam egykoron

Zöld árnyak bújnak
fák alá, csurog a fény
a házfalakról.

igent mondtál rám
és ölembe tetted ezt
a szép világot

üres templomban
magányos pap misézik
kint rigó fütyül

a jóság nem az,
amikor gyávák vagyunk
gonosznak lenni