Cs. Em haiku versei

lélegzetvétel s
sóhaj közt ki tudja már
mi a különbség

találj rám két szó
közt pihenő csendben, s hagyj
kimondatlanul

szanaszét hagytuk
egymást - már önmagunkba
se férünk vissza

keserű reggel
utóíze az üres
kávéscsészében

mi belőled itt
maradt, abból építem
újra önmagam

felépíteni
minden reggelt a tegnap
romjai közül

belőle utak
épültek - vissza hozzá
senki nem talált

hallgatásod most
bennem beszélni tanul,
így mind rólam szól

hidak épülnek
körénk, míg bennünk tovább
nő a távolság

érezheti egy
lehullott levél a fa
rezdüléseit?

hol te véget érsz,
én ott kezdődöm - közénk
már semmi nem fér

hozzád érve a
fény is megtörik - nekem
esélyem se volt

szép szavakba írt
fájdalom, mely elvontan
szabad csak fájjon

kimondatlanul
hagytuk egymást, mint kávét
a csésze alján

szeretném hinni,
hogy létezel, de félek
még rád találni

mi történik a
szavakkal, amiket nem
mondunk ki soha?

nyár végi szellő
megőszült felhőket fúj
a hold szemébe

az a rohanó
pillanat most rajtunk ül
mozdulatlanul

falaid magam
köré emelem, míg te
levegőhöz jutsz

szótlan estéken
fáradt nyugalomban én
magamra hagylak

belemerülnék
mélységedbe, de félek
a sajátomtól

kikönyökölve
zöld fák között tájképet
fest a napsugár

rég rám terített
szavaidba még ma is
beburkolózok

elázott szavak
némán kiteregetve
csenddé száradnak

holnapra vágyva
vesztegetjük a mára
kölcsönkért időt

tavaszi napfény
a rét zöld hajába tűz
kis virágokat

diófa ága
nagyapám karja helyett
hintám ringatja

egy hasonlatként
néma írásjelek közt
fogva tartalak

köréd hajolva
zárójelként titokban
fogva tartalak

Bolyongó lélek,
ne térj haza! - légy szabad
és hajléktalan.

tegnap levetett
gondomat viseled ma
új inged helyett

domb mögött lesben
ülő napsugár esőt
hívja játszani

belefáradtál
ebbe a nehéz csöndbe,
ami én vagyok

kályha szélén kis
pöttyös bögre remegő
kezedet várja

most kisétálok
csöndben önmagamból - kulcs
a szívem alatt

egynéhány grammnyi
sóhajjal többet mutat
ma is a mérleg