Cselényi Péter haiku versei

Messzi vagy. Nagyon.
Kozmikus lábunk elér.
S kozmikus kezünk.

Apró kövecskék.
Összerakunk titeket,
Nappá vagy Holddá?

Telik az idő.
Korok jönnek és mennek.
Megáll az óra.

A fám kivágva?
Kinő földből megint, nézd.
És a házam is.

Eszünk. És eszünk.
Tányér, edény kiürül.
És összetörik.

Mindenki meghal?
Nem verselem valóra!
Mindenki él. Él.

Dermesztő a csend,
hallgat ember, isten és
felkiáltok én!

Levegő? Nincsen.
Belélegezlek téged.
Vajon belehalsz?

Létem elveszett.
Megmarad világom. És:
meglehet, te is.

Április-szellő
zúgja frissen zöld fákat.
Mit suttog a lomb?

Érzek napkeltét.
Szemem lassan kinyílik.
Látok napnyugtát.

Itt az óceán.
Belédobsz egy csepp vizet.
Tágul a kozmosz.

Száz haikum kész.
Ötszáz. Ezer, tízezer...
Nem hagyom abba!

Ólomszín-felhők
fedik el az egedet?
Legyél vidám te.

Beesteledik.
Nem és nem látok semmit.
Becsukom szemem.

Csillagok vagyunk.
Földeket fogantva meg
Holdakat halunk.

Világ bezárva
magába a világba.
Legyél a kulcs-te.

A tó előttem.
Ússzam vagy repüljem át?
Legyen mindkettő.

Midőn lehajolsz,
lásd a porban a hangyát.
És ne taposd el.

Pillanat a lét.
De tőle függ a mindig.
És a soha is.

Szívem nagy tenger.
Egyik szigetén élsz te.
És tudsz-e úszni?

Nos, megfoganunk,
megváltjuk a világot.
S végül meghalunk.

Tengerben vízcsepp
és sivatagban porszem
az univerzum.

Fényes, hatalmas
palotának lakója,
beférsz kunyhómba?

Most épp álldogálsz.
Átlátsz a kapu fölött.
Miért guggolsz le?

Sötét van éjjel.
"Legyen világosság!" Jó.
Világítson-mi?

Van-e csillagod?
Csak neked fénylik, ragyog.
"Én csillag vagyok."

A test törékeny.
Szellőcske félbetépi.
És mi meghalunk?

Most háború van.
Ellenséget lelőni...?
De eltemetjük!

Lőni, tüzelni.
Szúrni, vágni. S eközben?
Mesét mondani?

Az én levegőm
tiéd is. Én beszívom,
és te kifújod.

Létezünk, élünk.
Levegő nagyon kéne.
Hát legyen. És van.

Van levegő. Van.
Szennyes, piszkos, koszos és...
Lélegezz, tovább.

Íme, itt az út.
A végtelenbe visz. Nos,
végigmész rajta?

Íme, itt az út,
pokolból mennyekbe visz.
Vagy épp fordítva?

Féljük az éltet.
De mégis élünk. Élünk.
Féljük a halált.