Dienes Tibor haiku versei

Amikor lelked
tenger volt, mélységedben
újra születtem

várom a telet
venyigetűzben égjen
minden képzelet

portréképeden
leheletnyi üzenet
vár minden reggel

a tegnapi szél
papírzacskóba fújta
bölcsességemet

Múló évszakok
a tetőablakon át
bőröndbe bújnak.

Éj van, zajtalan...
Izzó lávafolyam már
minden gondolat.

Amikor szemed
csillag volt, megértettem
a távolságot.

őszi szellő bont
emlékszárnyakat a múlt
domboldalain

Rád lehel az ősz
összezárt szemhéjadra
csókot ad a fény

eseménytelen
légüres térben Isten
csillagokat gyújt

az arcizmodon
már készül szép mosolyod
döntésedre vár

üvegpoharam
kezem szorításában
üresen roppan

gesztenyefasor
őrzi találkozásunk
örömkönnyeit

az öregasszony
gőzölgő főztje felett
múltjára hajol

erdei útján
fényözönből kezd az ősz
meseszövésbe

a vidámparkban
egy gyenge nő egyedül
körhintára ül

bizalommal száll
kezemre az őszi légy
hagyom éljen még

a valóságnak
becsukott szemünk vetett
álomszép ágyat

Őszi napfény fest
szempillákat az útra
már pirkadatkor

ablaküvegen
múló nászéjszakába
kezd két esőcsepp

szépül az erdő
őshonos mélységében
fest a teremtő

madárseregek
röptéje von félőkre
fekete fátylat

őszi sóhaj bont
szelídgesztenye héjat
kandíroz a nap

a kerti fákra
utolsó erejével
rákacsint a nap

kék mosolyával
becsukott ablakokon
bebeszél az ég

a Duna hallgat
és gyönyörűségében
őrzi a múltat

belefáradtam
belső csiszolókorong
áll s hajthatatlan

szépülő őszben
megszökött leveleket
táncoltat a szél

ülök a parton
kicsavart citromhéjak
ringatják az éjt

elmúlt a vihar
kinyitott ablakomban
átkarol az ősz

beharangoztak
két falu felett a hang
csendet teremtett

hajnali fénnyel
érett szőlőfürtökön
szemezett az ősz

beborult az ég
a felfalt bárányfelhők
könnyei hullnak

mennydörgés után
az elszakadt szálakat
kötözte az éj

fedezd fel az őszt
minden csipkebokorba
rózsaszirom bújt

besötétedett
elvetélt napjaimat
siratja az éj