Dienes Tibor haiku versei

az arany őszből
megszökött leveleket
táncoltat a szél

várfalak között
kósza szél lebegtet egy
levélsereget

a kerti csendben
beteljesült álmaim
festik most az őszt

csend volt az éjjel
tarkómra tett kezemben
elmém suttogott

sehol egy felhő
valóság-illúzió
kék függöny az ég

Csorbult bögrédben
hűl, mint az utolsó korty,
a ragaszkodás.

romos kemencén
most egy búbospacsirtát
fürdet a napfény

kihalt az utca
éjfél után a holdfény
álomszép rajta

szelídül az est
földre hajtott fejemet
ellepi a csend

tágul a világ
maradék jégtáblákon
úszik a honvágy

látom az erdőt
nyugodt lombkoronáin
őrző csillagok

mulandóságom
tiltott csillaga köré
fényt vont a hajnal

tengernyi varázs
egynyári virágzásban
minden perc csodás

esett az eső
a közeli kék égnek
pacsirta dalol

a kerti padra
rózsaillatot ültet
az esti szellő

mulandóságom
tiltott csillaga köré
fényt a hajnal vont

a kézfejeden
leheletfinoman él
az érintésem

fehér asztalon
fekete kenyeret szeg
egy öregasszony

jól becsüld meg azt
aki szépen szól hozzád
e hangzavarban

a házfalára
mulandó árnyakat vet
a lemenő nap

megszépül a múlt
az óbor is letisztult
venyige lángol

most csendes az éj
a szobám oltalmában
pihen a holdfény

látóhatáron
álomra hajtja fejét
búzában a kék

fent a padláson
poros ponyvaregényben
meghal a főhős

úgy engedett el
mintha nem is lenne föld
a sziklakertben

az utcát néztem
egy esőcsepp tengeren
hajózott a hold

a szánkódombon
lekaszált növényzetet
takarja az éj

virágszirmokat
leheletfinoman bont
a tavaszi nap

éjjel az utcák
kiüresedett csendjét
őrzik a lámpák

az önismeret
próbatételek nélkül
csupán elmélet

súlyos gondolat
fogalmazáshoz keres
pihent elméket

pipacsok között
a májusi hajnal fon
árvalányhajat

felhozom mindazt
amely érintetlenül
mélységedben van

kerítésfonat
feltekercselve várja
a kifeszítést

meseszép a táj
májusi hajnal bontja
angyalok haját

beborult az ég
a szürkeállományban
felszisszen a lét