Dienes Tibor haiku versei

napfényt szűr a lomb
szomorúfűzfa alatt
árnyjáték a föld

a kúpcserépen
ázó verébpár hosszan
tavaszt csicsereg

szellő lebegtet
az illatos rét felett
zsongó méheket

Előtted az út,
mögötted a végtelen
hátsó szándék, s űz.

emlékezetből
szállnak tengerek felett
madárseregek

villanydróton a
tavaszi várakozás
kelt feszültséget

szalmakazalban
a tavalyi nyár bújtat
búzavirágot

észre sem veszed
a szerelem bármikor
szerepet cserél

tengeröbölben
két csónak ringatózott
napfelkeltéig

békélj meg velünk
hajnal a világ megtelt
várakozókkal

napjaink felett
vágyainkban a hinta
mindnyájunknak leng

Fényárban úszik
a vágy. Sehol egy árnyék,
a madár se száll.

a folyóparton
fűzfavesszőket kuszál
hajnalban a fény

lehajtott fejjel
egy napraforgó megállt
a föld megy tovább

Kihűlt a ház is
ajtó mögött a kövön
két dongótetem

csendes a tenger
vihar után a parton
kompra száll az éj

Amikor lelkem
hajnal volt, nem értettem
a fény erejét.

oszlik a felhő
kék selymet lenget az ég
létünk tengerén

Fáradt hópelyhek
sokaságát ringatja
álmában a fa.

nyugodtan járj-kelj
itt se csapda se akna
csak avarzörej

mérlegre teszed
egész életed és csalsz
mert még szereted

örök itt a tél
kiolvasott könyv henyél
néz egy ágy s egy szék

Amikor lelkem
üres volt, megéreztem
a világ terhét.

helyezd el magad
s becsüld meg azt akinek
ma mindene vagy

elült a vihar
alapos munkát végzett
felsír most a csend

meghasad a csend
két fényes kristálypohár
ma oly halkan cseng

tedd szebbé magad
óév mögöttem állsz ma
arccal a falnak

tátong az éhség
a tántorgó lét alatt
végtelen mélység

olyan mint a föld
éltet s tengelye körül
tesz velem egy kört

várakozásban
belül a végtelen csend
álmokat színez

zizzen a nádas
kiüresedett stégen
csend küzd a széllel

rohan az idő
tudom már rég célba ért
az egyik fele

míg magába zárt
lelked bársonyán az éj
megszűnt a világ

minden irányból
ezüstmadarak szállnak
minden irányba

magadban jársz-kelsz
minden éjjel a holdfény
tán válladra ül

megtörik a nád
hószagú súllyal a csend
nem bírja tovább