Ernie72 haiku versei

Novemberi nap
fénye, aggastyán kézzel
lágyan cirógat...

Újszülött hajnal
bíborszínű csókjait
szám viszonozná...

Halhatatlanság...?
Kereszt, két évszám, egy név
az örökzöldben...

Az idő pereg?
Egy temetői csapból
cseppre csepp csepeg...

Ma én vagyok az
aki tegnap félt attól
mit hoz a jövő...

Avarba bújt a
szél s keserves sírása
fülemet bántja...

Magányos reggel...
Kavicsos szürke járdán
eltéved létem...

Előbb érzem sós
ízét, minthogy könnyem a
porba hullana...

Lassú blues szól
halkan... Keserű sorsok
rekedt hangja ez...

Szemembe vakít
a remény sugara és
vakká tesz megint...

Hitem vesztem el,
mint a száraz fenyő gally
tűleveleit...

Búcsúzik a nyár.
Az ősz színeit zölddel
nem keveri már...

Nincs bennem harag,
csak a bánat üli meg
lelkem vadlovát...

Letépett virág
a lelkem, mely kibuggyant
nedvével sirat...

Én elejtett kő
vagyok... Lét kavicságyán
várok örökké...

Szívem alig ver...
Zsibbadt elmémen csak a
magány térdepel...

Erőtlen lelkem
mint haldokló madárka
utánad zuhan...

Most se szó se hang
mely reménnyel foltozná
be szívem sebét...

Kristály kavicsok
peregnek le arcomon.
Érted könnyezem...

Léted mindenét
akaratlanul vágyom.
Hiányod gyilkos...

Gyenge húr vagyok
az élet hegedűjén...
Csak csend a hangom...

Mit akarhat Ő?
Karcolja érző lelkem
a bizonytalan...

Ma hajnalban is
felhő dobott gyémántos
csókot a földre...

Ódon illatot
leng szagos meggyfabotom,
rátámaszkodom.

Gesztenyelevél
aranybarna öt ujja
Integet felém.