Fesető Erzsébet haiku versei

felvillanyoztál
fényem bántotta szemed
kiégtem - érted

mivé lesz a fény
megcsillant egy porszemet
nyolc perc utazás

Elfehéredett
ujjakkal kapaszkodtam
illúziónkba

rezdüléseid
mikor karomban alszol
igazgyöngyeim

őszi alkonyok
nedves avar illata
elhaló csendben

Örömkönnyeim
szivárványból festenek
köréd aurát

Lágy fény csordogál
a sziklás domboldalon
ősz ecsetért nyúl

Titkon tangót lejt
esőillatú szélben
megnyúlt árnyékunk

sötét szobában
fekete-fehér sóhaj -
előhívhatnál

Bemagoltalak
nem hajtottál ki bennem
meddő gondolat

Ne számolj velem!
- már számos egyenletből
kivontam magam.

zörren az avar
éjsötétben kísértve -
szellemeskedik

csenddé vált színek
ízekké érő idő
fűszálak között

Sárkánytojásból
ártatlan jószág kel ki
vad ösztönökkel

Nyári emlékek
édes gyümölccsé érnek
szívem tőkéjén

Tündököl a hold
csillag nyakéke csillog
a tó tükrében

Büszke telivér
csillagmezőn ügetve
fényévekre jár

Kérdeznem sem kell
hisz a válasz ott csillog
a szemeidben

egy mosolyod is
megszépíti a napom -
a többi bónusz

Önnön mivoltunk
sok-sok én-ruhánk alatt
a szívben lakik

Lelkem csendjében
megfogant egy gondolat
érzéseket szült

Hullámzó kalász
aranyfürtjébe a nyár
rőt pipacsot tűz

Almafavirág
méhdöngicsélést ringat
fényárban úszva

ringat az este,
mézillat száll a szélben -
madzagon a lép

Szellő fésüli
Földanya hajfürtjeit,
virágillat kél

Pacsirtaszóra
rügyfakadást álmodik
szomorú szívem.

Sötétkék az ég
rózsaszín csipke-fák közt
lámpások gyúlnak

Pimasz a tavasz:
csínyeit nézd el neki,
éretlen kamasz.

Holdfény tányérok:
bodzaillat selymével
betakar az éj

Fáradt még a fény
fák integetnek lomhán
szürke felhőknek

Lila lepkelány
lótusz-ladikba libben,
leszáll a lápra

Mint puha csíra,
ahogy áttör a magon,
úgy jön a tavasz

Kikelet úrfi
vadvirágból köt pártát
szemérmes rétre

Mézédes mesét
mond megújulásunkról
mezőnek a méh

csipkézett fának
gyümölcs-áldást ígérnek
mézeshetei

Gyermeknek csoda,
ifjú szívnek szerelem,
vénnek ajándék.