Joco57 haiku versei

fák alatt állva
a nyár új ruhát próbál
ősz öltözteti

egy rossz gondolat
katapultálni készül
fejfájás gyötör

tegnap fényeit
szemedben újra látni
jövő záloga

még olyan vagy, mint
hattyú hófehér nyaka
egy nagy kérdőjel

a horizonton
tengerbe bukott a nap
mélyül a sötét

fénylő harmatot
iszik a hajnali nap
fűszál hegyéről

egy hintaágyon
levél lógatja lábát
erős pókháló

már alig hallom
múltunk szárnycsapásait
eltávolodtál

ecsetvonások
bús faágak zöldjében
élők és holtak

tengernyi zöldből
most magának varázsol
aranyat az ősz

naplementében
nyurga fákon lecsorog
sötét árnyékuk

sötét éjszaka
felhősátorban pihen
telihold fénye

a hold ezüstje
belemar a sötétbe
csillagfogakkal

a nyár csónakját
csak egy gyenge pókháló
köti a parthoz

minden pillanat
mit szemedben láthatok
emlékké szépül

hegycsúcs sziklája
napkorong vérét ontja
megfürdik benne

sekély patakban
egy elfáradt napsugár
kőágyon pihen

még mindig látszik
kivágott fának árnya
ritka fűszőnyeg

nyári emlékek
egy pókháló selymében
sarokba zárva

nyári szivárvány
megpihen a hegytetőn
levelek között

folyó sodrában
morzsolódik az idő
mint kő a kövön

magányosságod
hangos kiáltásait
a csend foltozza

csendes hajnalon
az első napsugárral
körberajzollak

egy csepp harmatban
az ébredő napsugár
szivárványt rajzol

egyetlen csillag
fényével összetöri
az ég sötétjét

hajnali napfény
a függöny rojtjain át
hűs szobát füröszt

figyeld ablakod
beköszönő nap leszek
körülölellek

közelít az ősz
visszabújik a nyár egy
szénakazalba

nyári hőségben
erdei patak álma
felhőszakadás

lombkoronákon
átszűrődő fény fürdik
patak vizében

friss szénaillat
régi emlékek között
pajták padlásán

mondhatsz néhány szót
persze csendben is lehetsz
az is vélemény

soha sem ér el
az óceán hatalma
sziklaszírt mögé

a most szépsége
terítsen szőnyeget a
jövő útjára

ketten lógunk egy
utolsó szalmaszálon
törékeny jövő

mosolyodban a
ráncokba rejtett idő
mindig szép marad