Joco57 haiku versei

szél borotválja
szikla szirtek szakállát
lavinaveszély

hófödte mezők
éhezik a természet
jégcsapok híznak

messze távolban
az alkony vörös csókja
egy nádast éget

kopott padokra
szobrokat emelt a fagy
a tó vizéből

seregélyhadtól
édes fürtök őrzője
kopott nagykabát

téli alkonyat
lassan ömlik a tájra
hajnalig csorog

havas domb hátát
vonalak tetoválják
szánon jött öröm

hideg hajnalon
a nap fényét füröszti
jeges tócsában

ezüstös holdfény
hegyek hósivatagán
vígan szánkózik

csendben álldogál
szélben sem rezdül tolla
rozsdás szélkakas

érdes voltam de
mint folyó a kavicsot
szépre csiszoltál

őszbe fut a nyár
majd a tél fogságából
tavaszba sétál

harmatos rétet
hajnali napfény elől
dombok ölelnek

zúzmarás hajnal
a kopasz fák megteltek
tűlevelekkel

havas dombtetőn
fenyőfa hósapkában
magányos őrszem

házakat kötöz
mint vastag kötélfolyam
kémények füstje

hajnali fények
óvatosan keresik
ködben az utat

ég és föld között
gondolattal mérem meg
a távolságot

egyetlen fűszál
pázsitról álmodozott
pihent ugaron

feldíszítette
a tél az eresz alját
jégcsapfüzérrel

telihold büszkén
kúszik a hegytetőre
ezüst köntösben

árva pókháló
hófehér dércsipkében
ünnepi díszben

csendes sóhajod
puha szellőrezdülés
lelkem húrjain

úgy ölelkezünk
mint sűrű esőcseppek
üvegablakon

ha valakinek
megérinted a lelkét
legyél óvatos

múlik az idő
már a nyár is havat szór
hajtincseimbe

gazdagságodhoz
a szeretetet válaszd
mértékegységnek

távoli hegycsúcs
lábai már tavaszban
fején még sapka

piciny csodákból
maradandót alkotni
maga az élet

ösvények között
mindig utat találok
boldogságodnak

hatalmas tölgyfa
megőrzi méltóságát
ruhátlanul is

egy sötét felhő
csak ajtórésnyit hagyott
a tűnő fényből

tisztára mosta
elődei szennyesét
a hótakaró

tavaszi eső
gyengéden olajozza
a fák ágait

dús lombkorona
mint egy óriás szűrő
napfényt szelídít

zöld köntösökön
apró mintákat festve
aranylik az ősz