Joco57 haiku versei

egy levél alatt
egy másikat találtál
összeborulva

a harang hangját
nem zavarja sötétség
csak a távolság

hideg éjszaka
holdfény metszi arcodat
ujjaim között

a végtelenből
kevés a lopott idő
mit veled töltök

hullámok alatt
kavicsos görgetegben
elmerült korok

magányos estén
körém nőtt a sötétség
reggel fogyasztja

téli reggelen
még a felkelő nap is
lázasan ragyog

nem a múlt hátát
kell simára gyalulnod
építsd a jövőt

tavaszra várva
utat nyitnak a fénynek
a lombtalan fák

egy gondolat vagy
pedig itt állunk közel
egymásnak háttal

sovány hóember
napfürdőben ácsorog
könnye csordogál

mikor álmaid
mint őszi falevelek
magányba halnak

a sűrű ködben
csak a harangok hangja
látja az utat

apró köveken
állandóan megújul
a patak hangja

szelíd lankákat
tavaszi szél simítja
új élet sarjad

mint olvadó hó
úgy szivárog a múltba
rövid életünk

a holdfény lassan
mint kis patak, átfolyik
a felhők között

jégruhájában
fürge patak járását
alig láthatod

tegnapi léket
a fagy sűrű öltéssel
szépen bevarrta

a kezem nyomán
már láthatóvá válik
mit rejt a tinta

éltem elröppen
de a szárnysuhogásom
sokáig hallod

felhők zugából
a kóbor hold előlép
ezüstköpenyben

válladra hajlok
mint fának friss hajtása
virágom leszel

sötétség nélkül
soha sem érezhetnéd
a fény erejét

télen érkeztél
mégis a tavaszt látom
tekintetedben

közel a tavasz
odaveszik jégfoga
a kemény télnek

vágyak húrjain
játssz mindig óvatosan
lélek kottából

vagyok, létezem
körülöttem is állnak
hátat fordítva

szűk sikátorban
fénybe szőtte életét
a szép telihold

befagyott a tó
nyári fürdőzők hangja
jég alá szorult

ráncokat vésett
a tükörarcú tóra
egy korcsolyával

az avarágyban
szunnyadozik az élet
hópaplan alatt

üres kerti pad
a lécein hófedte
nyári emlékek

a jelenembe
szegeket ver az idő
múltamat zárja

újabb hó esett
egyre növekszik a tél
fehér kabátja

szendereg a táj
apró tócsák tükrében
tavasz hunyorog