Joco57 haiku versei

tóba néz a nap
vöröslő sugarait
estig áztatja

bágyadt napsugár
kémények közt andalog
füst ízű alkony

csüggedt ágakon
még tétován imbolyog
néhány falevél

csillogó tócsák
jégtükrökké dermednek
fagyos reggelen

apró fények közt
némán hullnak a földre
gyertyacsepp könnyek

álmos holdsugár
ablakon rést keresve
ágyamra ledőlt

az érintésed
többet mond minden szónál
hagyom beszélni

tó tükre rezzen
pedig csak a hold fénye
siklik át rajta

lángnyelvek között
az öreg tölgy álmai
végleg elszállnak

sűrű sötétbe
a hajnali napsugár
alagutat fúr

szépet és csúnyát
fátyolával betakar
őszi jelmezbál

csipkebokorban
tövises ágak között
vörös lámpácskák

kopár lombok közt
zuhogva ömlik a fény
erejét vesztve

metsző szélvihar
a fák aranyló fejét
kopaszra nyírta

selymet sző az est
pedig sálat kellene
őszi szél süvít

ereszek alatt
pókhálók kapaszkodnak
széltől reszketnek

vízgyöngyök lógnak
föld felé ereszkedve
szakadt pókhálón

a sok nem elég
a minden kevés lenne
ha te nem lennél

homályos a fény
rongyos lombkoronák közt
élet alkonya

őszi szél elől
pihenni indul a nyár
ködbe tekerve

fénylő napsugár
kedveskedő ajándék
vénasszonyoktól

látom a napot
mert kicsit félrehúztam
a köd függönyét

keskeny ösvényen
a szeretet követi
lelked fonalát

üres a sétány
csak a sápadt napsugár
ül a padokon

lépteim alatt
roppan az avarszőnyeg
nyár takarója

eresz alatt csend
pókhálós fecskefészek
tavaszra várva

semmi sem történt
az éjszaka bársonya
takarta lelkünk

puha félhomály
kristály-fényű fátylakon
átdereng a fény

lépteim nyomán
apró tavak vizében
nyári fény reszket

egy hulló levél
kényszerzubbonyba zárva
rászáradt a nyár

barnuló levél
görcsbe rándult ágakon
repülni készül

őszi avarban
a falevél álmai
földhözragadtak

telehold fénye
tó vizén ölelkezik
csillagfodrokkal

az őszi napfény
a tó vizébe dobta
vörös bársonyát

hajnali fények
még álmosan nyújtóznak
lábuk ködbe ér

nappalod után
leszek nálad éjszaka
ha álmodni vágysz