Joco57 haiku versei

karon fogta a
felkelő napsugár a
vacogó hajnalt

ezüst cipőben
jár a hold lábnyomában
csillagok ülnek

a lemenő nap
felhők uszályán izzik
esőre várva

szürkeségemhez
a tavasz zöldet kevert
reménykedhetem

őszi napkorong
sebeit bekötözte
sűrű ködfátyol

egyre mélyülnek
életem barázdái
arcom talaján

hulló levelek
ágon madárijesztő
szakadt mosolya

lelkem selyméből
szőttem a kelmét melybe
csomagoltalak

végigfut a nyár
az őszi földhántáson
ördögszekéren

a tóba szórja
ezüstjét a hold mégsem
fogy gazdagsága

egy viharfelhő
dühében leharapta
a hegyek fejét

a múlt fényei
a szemedben maradtak
hullócsillagok

a jövő csak egy
darab nyers gyémánt neked
kell csiszolgatni

a folyó hátán
pihennek a vadkacsák
apró szigetek

gyantaízű szél
hordozza a fenyvesek
izzadságszagát

merítettél az
élet vizéből de a
korsó törött volt

mindig könnyezve
búcsúzik a jégvirág
ablakaimtól

vállamon pihen
a hajnali napsugár
érintésedben

naplementében
már bíborrá értek az
ezüstös felhők

a puha hóban
szél simítja nyomaim
cinkossommá vált

sötét felhőben
nyílást váj körmével egy
fényes napsugár

az éhes lángok
falják a fa rostjait
fényűző halál

sötét vászonból
koszorút fon az éjjel
hajnalig gyászban

hideg reggelen
az avar felöltözött
téli menyegző

a rügyfakadás
gyógyító terápia
fák csontos kezén

az eresz alatt
a jég nyelvére fagynak
apró hópihék

nagy faoszlopok
árnyékával parcelláz
a lemenő nap

kora hajnalban
felnyalja a harmatot
a nap lángnyelve

volt itt egy ösvény
de a múlt törmelékén
nehéz átkelni

fáim árnyékát
falhoz támasztotta a
lemenő napfény

a lebukó nap
sugarait nyeldesi
sima tótükör

őrizzen a múlt
a jövő emlékezzen
becsüljön a ma

szíved vezessen
kezem majd segítség ha
mégis elesnél

lassan lépdel az
éjszaka, mégis romba
dönti a nappalt

gyűrött felhőit
a hajnali nap nagy kék
ládába rakja

szép lesz a jövő
csak a remény fonalát
fűzd majd a tűbe