Joco57 haiku versei

holnap fényeit
a szemedbe rejtetted
csillagos égbolt

rég elmúlt a nyár
a szárítókötélen
hintázik sorsom

máglyát gyújtott a
nap a horizonton, a
tenger eloltja

ölelésedben
már kialudt a vulkán
fázik a lélek

sokáig a fa
árnyékában pihentél
mégsem becsülted

a múltunk gyűrött
a holnap vasalatlan
hordható jelen

száz levél csörren
őszi erdő énekel
avarmuzsika

rétek zöld haját
szikrázó nap szárítja
friss széna illat

kékjét feledi
az égbolt, sötét felhő
borítja arcát

lassan száradnak
az éjszaka könnyei
őszi hajnalok

őszi reggelen
zsibbadtan ébred a völgy
ködfátyolából

az öreg tölgyfa
már csak árnyékában nő
naplementében

szétszóródott az
idő ujjaid között
megöregedtél

a gyökér soha
sem érti meg az ágak
fényszeretetét

jövő színeit
ma kell kiválasztani
legyen szivárvány

dércsípte kökény
csalogat mosolyával
fanyar valóság

a hajnal lassú
léptei nyomában a
harmat lepereg

hullámzó tenger
a konyakszínű égből
szövi nyakláncát

nyári égbolton
sötét felhők karmai
tépett napsugár

a felkelő nap
fésüli a tópartot
nádak zizegnek

harmatos hajnal
napsugár szomját oltja
virágkehelyből

két kósza felleg
csizmát húzva átkelt a
fényes tejúton

a nyári hőség
kis patak torkát fogta
kiszáradt meder

szerelmem lassan
csordogál, mint kis patak,
szíved mélyére

hólepte tuják
mint pásztorok subában
beburkolózva

ablakaimra
a lecsorgó sötétből
függönyt sző az éj

bottal a kézben
ráolvadtak az évek
görnyedt hátára

huncutságból még
néhány nap nyarat játszik
vénasszonyokkal

sok madár dala
fának éles sikolya
égető tűzben

szuszog a hűvös
éj, hajnalra ködfátyolt
lehel a tájra

szúrós kabátját
örömmel hagyta veszni
fényes gesztenye

ezüstös lepel
őszi hajnal szőttese
könnyű dércsipke

szédelgő nyárfák
tépett, fehér szakállát
sodorja a szél

befagyott a tó
szél nem ráncolja bőrét
vasalt nagykabát

egy hullócsillag
patkójával szántja a
a sötét eget

álmos hajnalon
harmatot legelnek a
tavaszi rügyek