Joco57 haiku versei

égi ütközet
sérült felhők bömbölnek
ömlik a könnyük

homályt szitál az
alkony, mindent befed a
sötét takaró

labdázik a fény
kócos fűszálak között
harmatcseppekkel

téli csemege
jégcsapok hóbundában
a szél nyaldossa

hintázott a légy
rövid életű öröm
pókháló kötél

őszi reggelen
dércseppekkel siratja
melegét a nyár

a végtelen, ha
hozzád közelít, az már
a vég kezdete

tépett ruhában
megöregedve várja
a takaróját

hajnalban ferdén
néz a nap, lopva csókol
kalapod alatt

ráncaid lettek
a múló idő erős
szorításától

szűk sikátorban
sok élettelen holmi
élőt takargat

a rét harmatos
hátát hajnali napfény
szárazra törli

a fellegfüggöny
vastag szövetéből rést
talált a folyó

a nap tüzébe
cseppentett tintafolyam
oldott sötétség

őszi levelet
gyengéd szél simogatott
elvörösödött

ruhájuk nélkül
égbe tekintő erdők
csontvázak sora

éjszaka csendjét
ne zavarja más csak a
hajnalhasadás

jár a mutató
a kakukk tovább alszik
gyengülő rugók

tikkasztó meleg
gyümölcslében fürdenek
a dinnyemagok

piros gyapjúsál
minden ami megmaradt
a hóemberből

maszkot viselek,
félek, hogy felismerem
egyszer önmagam

tegnap még sárgult
mára a szél borzolja
szakállas pitypang

egy hajnalka ma
becsomagolta kékbe
a szürkületet

elállt az eső
átmosott levegőben
zöldebbek a fák

szépségük elvész
a nap uralma alatt
hullócsillagok

egyetlen csillag
szinte beleül a hold
hintaszékébe

öreg vitorlás
pók szálakkal kikötve
már horgonyt vetett

fagyos reggelen
egy csiga kinyújtózik
a napmelegben

hová tűnik az
idő, az alig használt
eladhatatlan

felfűzött gyöngyök
napsugár cérnaszálon
hajnali harmat

kiégett lélek
a test csak megtévesztő
bohócruhában

leoltott lámpák
csillagok hideg fénye
szobámba csúszik

egy lepke árnya
lámpa fényében úszik
koromfekete

apró kőszikla
valójában homokszem
szaruhártyában

zöldbe öltözött
de szomorúsága a
föld felé húzza

fakó szőttesből
varázslatos új ruha
újra és újra