Joco57 haiku versei

tudd észrevenni
a mély csendben elrejtett
néma kiáltást

elég közel vagy,
válogass féltve őrzött
titkaim között

dércsípte kökény
csak álarc a mosolya
fanyar valóság

hegyek könnyei,
sötét barlangok mélyén,
cseppkővé válnak

kertemben már csak
a mosolyod virágzik,
évelő virág

tobozba rejti
titkát az öreg fenyő,
pecsét gyantából

bogáncs módjára
nyakamon lóg a magány,
fáj a hűsége

csendesen bújik
rozsdaszín ruhába az
öreg hegyoldal

őszi hajnalok,
arcomon sűrűsödik
csókja a ködnek

őszi hajnalon,
nyári éjszakák vágyát
takaró rejti

bágyadt őszidő,
alig hagy nyomot a nap
a kék égbolton

őszi hajnalon
az éjszaka könnyei
lassan száradnak

zárt szemed mélyén
ott nyugszik minden, amit
valaha láttál

Mi lehet szebb, mint
szenvedélyben elégni?
Üstökös voltál

ködnehéz éjben
csak vánszorog az idő,
hízik a magány

már nem kereslek,
mert minden pillanatban
a létezés vagy

ölelésedben
soha sem hervadnak a
nyár virágai

a távolság, ha
szorosan ölellek, csak
egy szívdobbanás

átöltözött a
hegyoldal, zöld kabátján
aranyló gombok

engedd közelebb,
aki szeretni tanít
lelkedhez simul

hajnali vágyunk
holdvilág ezüstjében
még megmártózik

édes titkaid
sejtelmesen elrejti
bőröd bársonya

mikor meglátod
a napot, a sötétség
nem riaszt többé

ha válasz nélkül
maradtál, gondold újra
kérdéseidet

nemes tettektől
emelkedik a lélek,
szárnyak nélkül is

hiába minden,
amíg cseppenként hullasz
égnek vágyaim

nézz a szemembe
minden választ megtalálsz
kérdéseidre

ne legyél néma,
ha sötét szobában vársz
egy ölelésre

része lettem az
életednek, felelős
vagyok magamért

szemében láttam
a tüzet, mely lelkében
lassan parázslott

lehet tágas a
világ, te maradj mindig
karnyújtásnyira

hidd el, a világ
nem annyira bonyolult
mi vagyunk azok

ma csomó helyett
sorsod fonalára egy
masnit kötöttem

egy érintést az
arcodon felejtettem
használd smink helyett

csendben figyelem
ahogy átoson álmod
a sötét szobán

áll a hintaszék
csak a magány lógatja
rajta lábait