Joco57 haiku versei

csak legyen ébren
mosolyod szelídsége
ha megérkezem

magányos tölgyfa
méltósága megmaradt
ruhátlanul is

elmúlt szerelmed
elég volt egy kis szellő
gyertyaláng voltál

hűségem legyen
nyáron friss szellő, télen
meleg takaró

gyűrt életemből
sikerült néhány napot
kisimítanod

érintéseddel
örökre nyomot hagytál
szívem zománcán

korábban kelek
hogy meglessem a hajnalt
csupasz válladon

varázslat történt
eltűntek a hullámok
felfalta a fagy

amíg távol vagy
őrizd a szeretetem
kendőbe kötve

jégvirágok közt
csak ajkadon érezni
a nyár illatát

elvesztettelek
nincs egyenes út hozzád
gondolat leszek

üres szobában
már csak az emlékedbe
ütközik lelkem

amíg a holnap
ott vár a küszöbödön
szorítsd a kezét

időt kérek, mert
amit adni szeretnék
hosszú élet kell

apró könnyekkel
búcsúzik a jégvirág
ablakaimtól

már az is elég
ha szavaid ölelnek
olvad a magány

van egy hely, ahol
a világ zajából csak
téged hallgatlak

párás ablakon
hagytam egy üzenetet
a nap törölte

az áldott csendben
csillag száll sötét éjben
gyermek születik

minden fájdalom
a csend némaságából
is kihallatszik

szólni oly kevés
ha érezni, ölelni
ott a végtelen

képzeletednek
senki sem szabhat határt
te miért tennéd

filmek világa
egy tenyérlenyomatban
élők és holtak

emlékeink közt
még csendesen hullámzik
a tenger kékje

ne kérj túl sokat
ha magadból keveset
vagy képes adni

mélyülő csendben
egyre hangosabbak a
lélekharangok

lombkoronától
megszelídül a napfény
leheveredik

hajnali napfény
csipkés felhőkön sétál
végül földet ér

szentjánosbogár
fényes gombokat varr az
éj köpenyére

van véleményem
akkor is érthető lesz
ha csak hallgatok

erdei patak
erejét fitogtatja
felhőszakadás

patak csilingel
kövek között szüntelen
megújul hangja

üresen maradt
pókhálós fecskefészek
tavaly még dalolt

hajnali csendben
fénypatak csordogál le
a hegytetőről

sötét szobában
fényszőnyeget sző a hold
ablakrácsokból

eltűri, ahogy
szeget ütnek fejében
gondolatai