Joco57 haiku versei

erejét vesztve
az utolsó napsugár
tengerbe fulladt

olyan közel vagy
sétálhatsz féltve őrzött
titkaim között

a szeretetből
tud sok erőt gyűjteni
a gyenge lélek

sűrű csend mélyén
meghallhatod hogyan szól
a lélekharang

csodás árnyékát
siratja az öreg tölgy
szélvihar után

elült a vihar
egy bátor napsugár már
lábát lógatja

nem vettem észre
amíg szíved foltoztam
új ruhát vettél

végzetes hiba
ha ember istent játszik
tette ördögi

hiába volt nyár
hűvös a tekinteted
ősz lett hirtelen

tudd meghallani
a mély csendben elrejtett
néma kiáltást

ha határaid
más kezdi feszegetni
legyél óvatos

zajos napokon
kiszáradt kútból merem
a tiszta csendet

csendes esőben
a dús cseppek levélről
levélre csúsznak

egyszer szikla volt
most csak egy marék homok
sorstöredékek

nemes értékét
mind átadta a mustnak
ázott aszúszem

kérges a tenyér
de selymes a simítás
a gyermek arcán

a fénynek elég
egy ablakrésnyi élet
örök túlélő

ha ketrecben élsz
nem a szárnyad vesztetted
csak a végtelent

friss hajtásokat
a tavasz sem varázsolt
fásult arcodra

te választásod
hogy melyik láncban leszel
utolsó láncszem

a cseppkőbarlang
öreg hegy könnyeinek
emlékét őrzi

pipacs nyújtózik
virágzó repcetáblán
ruhája lángol

szóvirágok közt
elrejtettem bánatom
szirmát hullajtja

álmaim hada
vánszorgó délibábok
puszta időben

hiába minden
ha a díszes ruhában
pőre a lélek

hiába gyengéd
az utolsó ölelés
törik a lélek

az öreg tölgyfa
most éli reneszánszát
bölcsőt ringatnak

sok eső hullott
túlcsordult örömében
egy apró patak

elküldöm neked
szívem dobbanásait
kódolatlanul

álmos hajnalon
kávédban cukor voltam
ajkad csókoltam

szelíd mosolyod
minden megérkezésben
boldog pillanat

távozó lélek
harangok szólnak érte
de mélyül a csend

ölelésemben
ma megnyugszik háborgó
lelked folyója

hagyom, hogy érints
lelkem igazi hangszer
csak hangolnod kell

emlékeimben
van egy végtelen fonat
hajtincseidből

hűvös hajnalon
az orgona rügyei
harmatot isznak