Joco57 haiku versei

a néma csendben
gondolatok dobolnak
isteni szikra

ölelés helyett
csak kapaszkodni másba
nem hoz örömöt

a holnap mindig
a jövő ajándéka
csak bontsd ki bátran

ölelésünkben
csak szívünk dobbanása
töri a csendet

nem keresheted
mindig a tökéletest
ezért tedd azzá

a hegyek mögött
láncait töri a nap
mindjárt szabadul

előttem rejtvény
mögöttem sokszor kijárt
ugróiskola

magányosságom
az est sötét fátylából
varrja ruháját

egy nyári virág
csenddé váló sóhaja
vázában maradt

árnyékok között
töredezik az este
majd egybeolvad

a csendbe rejtett
zajtalan harangzúgás
lelked békéje

őszi estéken
csak a sűrű csend pottyan
kopasz ágakról

kabátom alatt
ott maradt a nyár tüze
érintésedben

aki számít rád
annak jelenléted is
tud erőt adni

nem a távolság
az egyre mélyülő csend
választ el tőled

egy szélsuhancot
előre küldött az ősz
lombokkal játszik

nem fukarkodik
öreg tölgy földre hinti
sárga aranyát

nálad ébredve
ölelésedbe bújik
a hajnal csendje

minden gondolat
az idő bölcsőjében
alszik és ébred

magányos fenyő
tobozba zárja titkát
gyantapecséttel

észre sem veszed
hajnalban oson a fagy
deresen csókol

felhőkbe bújik
vöröslő ráncaival
a lemenő nap

rőt lombok között
már megcsillan a tavasz
szemed zöldjében

minden zaj nélkül
lecsordul a pirkadat
a teraszokról

ezüst köntösét
kopasz fák ágaira
dobta ma a hold

hanyatlik a nap
avarágyon táncol a
könnyű léptű est

jól teszed ha ma
a remény fonalával
varrod a jövőt

ökörnyál feszül
a kopasz fák ágain
szél zenél rajta

már csak mosolyod
virágzik a kertemben
jó hogy évelő

milyen sok álom
számolatlanul marad
mint hulló levél

tavaszi vágyak
az avarköntös alatt
már ölelkeznek

álmát rejtette
egy hatalmas kőtömbbe
most kifaragja

egy hegyóriás
párafelhőket lehel
völgyek ölébe

őszi égbolton
felhőtlen mosolyodban
itt maradt a nyár

teraszon hagyott
árva hintaszékben még
megpihen a nyár

a közeledből
a távoli jövőt is
tisztábbnak látom