Kalmár Krisztina haiku versei

Virágágyásban
Hüakinthosz véréből
virág tündértest.

Főnix madárként
emelkedek fel újra
önnönmagamon.

Istent keresed?
Nézz körül nyitott szemmel!
Ott van mindenben.

Lelkemre kötök
közös pillanatokból
emlék-koszorút.

Benne élsz minden
megkezdett percemben és
esti imámban.

Elhagyott fészek
villanypóznán hirdeti:
újra itt az ősz.

Szívem torkomban,
háború dúl, s egy jó szó
szőlőnedv nekem.

Társ-csillagokból
szövök neked minden nap
csipkés álmokat.

Hé, Kőfaragó!
Véss belőlem jó embert!
Olyan angyalit...

Tömjén felhőkből
hegyek ormán lapul meg
Istennek széke.

Csillagos égbolt
kék ormánál pihen meg
ószeres álmom.

Álmom ruhája
egy számmal nagyobb, mint én.
Majd belenövök.

Isten könnye is
megfagy a levegőben.
Hópehellyé vált.

Új év reménye
kukucskál a kulcslyukon.
Lépj be, vártalak!

Lelkem rózsakert,
és benne pillantásod
egy-egy virágszál.

Amit ma teszek
fontos, hisz életemből
adok egy napot.

Kosarat kaptam
Szerelemországban, hát
elhagyom földjét.

Ha ő hálátlan,
az ő hibája. Ha nem
adok, az enyém.

Sóhajtásom az
egekben, a felhő is
lassan meglibben...

Hűvösségedtől
szív vörös rózsája is
elfehéredik.

Hűs hajnal hasadt,
ledobta köd-köntösét:
harmatcseppé vált.

Szemedbe nézve
kimondatlan szavaid
bántják füleim.

Szerelmes lettem
s te nevetve törted le
angyalszárnyaim.

álmaink Isten
égboltjára festve mint
temérdek csillag

elfáradt lelkem
szívednek otthonában
vágy megpihenni

boldogságpatak
csobogásában síró
lelkem fürdetem

Szemed tüzében
lassan lángolok fel s mint
gyurmát formálhatsz.

Isten bankjában
a szeretet részvényét
kamatoztatom.

Lépteid nyomát
vastag emlékpor lepi
zárd be az ajtót!

magányos órán
drámában ül a semmi
kicsit megpihen