Kerecsényi Éva haiku versei

tavasz hárfáján
bohókás szellő játszik
új szimfóniát

érzés dörömböl
kezem kilincsen... félek
ajtót kinyitni

lenyugvó napban
lángra kap a szenvedély
bele is pirul

Kifakult hajjal,
elkenődött festékkel
somfordál a nyár.

Lelkem hajóján
szabadság bont vitorlát,
iránytűm érzés.

Kitörni készül
mosoly mögé elrejtett
valóság - könny hull.

Csendbe csomagolt
gondolatok lakják szív
titokszobáját.

Vörösen izzó
fénygolyó fent viháncol,
lent jajgat a lét.

Békére lelni
önmagamban a legjobb
hely a világon.

Lét tengerében
sodródó palack álmom,
hiszem, partot ér.

Tengernyi titok,
hullámsírba temetett
igazgyöngy álmok.

Hullámzó kékség,
egy szelet édes élet,
csipetnyi sóval.

Homokba rajzolt
képregény az élet, míg
nem jön a dagály.

Nap ostromára
falatnyi felhő fittyet
hány, száll boldogan.

Könnyek peregnek
feloldva minden szennyet,
lelki nagymosás.

Kínos a csendem,
nagy kérdőjelet rajzol
elméd falára.

Csüggedt valóság,
a lét legalsó polcán
szél kerget álmot.

Csendes áhítat,
fényben fürdőző felhő
pisszenni sem mer.

Eltévedt álmok
csendben hazatalálnak,
iránytűm lettél.

Angyalok könnye
hullt fűszál kézfejére,
cseppbe zárt titok.

Kitárt karokkal
égben csodát kerestem,
megtaláltalak.

Selyem ruháját
a szél fellibbentette,
bele is pirult.

Álmos a tópart,
csillagkeringőt táncol
a vízen az éj.

Elvetélt álmok
saját sírjukat ássák,
hamvad a lélek.

Megsebzett lélek
körmét felhőbe vájja,
ég könnye hullik.

Felhőpaplanba
bújt a Nap, minden könnyét
a Földre sírta.

Elfojtott vágyak
börtönük rácsát rázzák,
amnesztia van.

Csak üres fiók,
álmok titkos tárhelye,
ennyi a jövő.

Egy érett mosoly
a lenyugvó nap arcán,
varázsol az ősz.

Mivé lett sorsunk,
lányregény lapjain csak
szamárfül voltunk.

Időmértékkel
élni... időtlen álmom
bakancslistámon.

Lángvörös képpel
takarta ki a tavasz
szemérmét a nap.

Itt nyugszik minden
eltékozolt pillanat,
sír a felirat.