Kostyal Kendra Valéria haiku versei

érett kalászok
nap súlya a szárakon
vár még a sarló

öreg templompad
repedések mélyében
por bűn és imák

visszajár a szél
üres madárfészekbe
belekukkant még

bodzavirágzás
túl édes már ez az est
csend erjed bennem

nyílnak a rózsák,
a kert olyan tiszta most
mint egy vallatás

májusi eső
csendes tócsa tükrében
felhő vándorol

eső utáni
földszagú csendben halkan
fölsóhajt a kert

harmatcsepp remeg
nárciszszirmok peremén,
idő megpihen

szellő érinti
apró virágok álmát,
rezdül a csend is

gyöngyvirág csendje
fehér harangok között
túlcsordult illat

szíved kertjében
egy helyet kérnék csupán
árnyékod alatt

múltad sebei
tenyeremben hullanak
virágszirom mind

Mandulavirág,
egy katona levele,
nincs bélyeg rajta.

nyitott ablaknál
meglebegteti inged
egy belső sóhaj

kifordulnék most
de a belső csendemben
te maradnál meg

tiszta víz tükrén
dereng át a mély iszap,
süllyed a világ

kő marad a kő
ha aranyba mártod is
súlya nem enyhül

ujjad érinti
a dermedt levegőt s már
megrepedt a tél

elfojtott sóhaj
hangtalanul felszakad
két tenyér között

szél sír a hóban,
üres ág eget ölel,
hamu minden szó

téli szél sóhajt
illatod nyoma megfagy
én voltam a dér

ottfelejtett szél
üres fészket simogat
mig a hold figyel

mozdulatlan fák
közt valami mégis él -
lélegzik a fény

fagyott ágon ül
egy varjú alkonyatkor,
este lett bennem

első fagy után
megrepedt a pocsolya,
az ég belenéz

hóesés közben
a harang nem mozdul meg
ima a csendben

lüktet az élet
mint a fájdalom mélyén
lassú dobbanás

ködös hajnalban
a templomkert kapuja
még nyitva maradt

harmadik gyertya
fénye bennem gyújtja meg
a hiány helyét

fagyos ágak közt
csend, elszáll a november
emlék lesz ez is

fagyott tó tükrén,
madár suhan csendben át
finom nesz lebeg

november vége
ázott avar halk zörej
eső ír csendet

Hazafelé ment.
Kezében egy száll virág,
a sírra szánta.

teagőz száll, most
mozdulatlan az idő,
színt vált a csendem

Nem a zaj beszél.
A csend hordoz minden szót,
ott hallod magad.

fáradt műanyag
tapad egy bokor ágán -
örök emlékünk