Kostyal Kendra Valéria haiku versei

sötétség az éj
fátylán aranycérnával
csillagot hímez

Csipkés terítő,
rajta hamutál, füstben
csüggedt ráncos arc.

szembogaradban
látom, meztelen tavasz
rügyező testét

Mint egy darab kő
mi kútba esik, olyan
lelkem mi zuhan.

vad szél, úgy érints
mint a tavaszi szellő
cseresznye szirmát

Hős vadászlegény,
fején kalap azon toll.
Kezedben virág?

jeges cseppekkel
fagyos lelkembe kopog,
egybeolvadunk

Száraz, érdes kéz
arcomhoz ér, nyugtató
érzés, anyám volt.

fehér ruhát le,
friss selymes mohazöldbe
öltözöl tavasz

Töviskoszorú
tövise véres, palást
alatt bűneink.

fehérben flangál
csípős nyelvű tőzike,
kertem végében

Szeméből zápor
zúdul, felhőszakadás,
melankólia.

sokáig vártam,
megkövült szívem dobog
de nem érez már

ugyanazon az
ablakon nézünk ki és
mégis mást látunk

Egy falat kenyér,
miatyánkban ezt kérted.
Isteni áldás.

Becsukom szemem,
a sok pötty életre kel:
ritmus, hang, zene.

Gyökere földben.
Test mit hideg hó ölel
reményt sugároz.

Zátony közepén
csónak kikötve, sirály
cölöpről figyel.

mint kandallóban
a tűz, fellobban, izzik,
ég, majd kialszik

Balaton tükre
olvad, reped, jégtábla
semmibe siklik.

Annyit vársz, nézel,
míg totyogva megyünk majd
együtt a mennybe.

Féktelen mint egy
fékezetlen ló, hallom
suhanó hangját.

Megfagyott kezek
hideg aluljáróban,
hegedűt ölel.

Tengermorajlást
hallom, sós ízű csókok -
emlék a partról.

Rozsda és arany,
gyékény árnyéka esti
naplementében.

Nincs rózsa, pezsgő,
nincs eper. Csak gondosan
átkarolja őt.

Becsukom szemem,
érzem bőrömön buja
édes illatod.

Szőlőhegyen fönt,
fagyos, ráncos szemeken,
megfagyott könnycsepp.

egyedül sosem
látom úgy a dolgokat,
mint veled szoktam

Bánatos szívem
kitépem, kidobom. A
kutyának sem kell.

Élet képlete:
Élj! - matematikai:
élet a köbön.

Súlytalan volt Ő.
Arkangyal toll pihéje,
neved rávésve.

Néha egy szó több.
Elég ha szíven talál.
Elvarázsoltál.

Hintaszékemből
nézem. Fehérben flangál
égen a felhő.

Összesimuló
ráncok, tied és enyém.
Újrakezdeném.

Ő figyel, hallgat,
érint, gyógyít. Idő - tér
nem számít, szeret.