Kovács Kincső haiku versei

Elmémben hangod
ezer darabja újra
tavaszt bont bennem.

Lelkünk csillaga
egymás szemében ragyog,
közös csodánk ez.

Ezer hópihe
bársonyos fényén csillan
mosolyod íve.

Rengeteg szavad,
temérdek mondatod most
cserben hagyja szád.

Napfénytengerben
lelked szerető szava
hajóm kormánya.

Szemedben látom,
felhúztad szép vitorlád
jövőm tengerén.

Mint lódübögés,
magas vérnyomás tombol
minden eredben.

Virágok nyílnak,
mint szívben billentyűk, ha
érzés feszíti.

A jó megérzés
erős, tudatalatti
ön-kézenfogás.

Betűt eldobva,
hangot némítva, szívvel
táncoltass lelket!

A bizalom az,
mikor két ember között
nincs több kérdőjel.

Díszes ruhákban
mosolyunk égig ér már.
Belül: szívünk fáj.

Szomorú végben,
könnycsepp szélén csillan meg
egy újabb kezdet.

Felragasztottad.
Ám félúton leesett
hamis mosolyod.

A mosoly lehet
gyógyír vagy kínzóeszköz.
Te hogy használod?

Mind lehetséges.
Csak ami lehetetlen,
kicsit nehezebb.

Aki nem ölel,
szívet tép, lelket öl el,
érzést tagad meg.

Bizonyított tény:
gerincoszloppal élnek
gerinctelenül.

Ujjaim közt por.
Széllel szelíden szállva
vár más világra...

Piros sebünket
fehér gézzel kötjük be.
Jer, zöld szabadság!

Magyar szívben seb,
mint zászlónkon a nagy lyuk:
fájón tátongott.

Hatvanegy éve
a szabadság nevében
mentek remélve...

Puha tenyered
mint diót burka fogja
remegő kezem.

Szemed sarkában
csillan meg, ajkamon ég
jövőnk pecsétje.

Nagy könnycsepp csillan
a boros pohár tükrén...
Miért bíztam én?

Számtalan színes
szál szövődik életem
fehér vásznába.

Illúzió ül
a realizmus stabil,
puha kiságyán.

Kimondatlan szó
félúton, tekintetünk
között vesztegel.

Mint két cérnaszál,
fonódott egybe létünk,
boldogok lettünk.

Vízcsepp a létem,
s én választom, tengerben
vagy sivatagban.

Kopott villamos-
síneken csillan a gyors
döntések nyoma.

Fűszálak hegyén
illanó harmatcseppek
ég felé mennek.

Elengedett a
fához rögzítő kapocs,
aláhullok már.

Erősítelek,
erősítesz mindenkor.
Megoldjuk: együtt.