Lívia Schmidt haiku versei

dércsipke illan
a bársonypuha légben
illat kacskaring

sejtelmes ködből
finom madárhang vezet
fényösvényeken

napfénycsók olvad
dércsillámos szirmokon
búcsúkönny remeg

alkonypír ömlik
a kis tó nyugalmába
szétfolyt akvarell

legjobb azt tenni
ami égig emel és
fénylik legbelül

ugyanaz a csend
minden egyes emberben
másként szólal meg

ami nem érint
azt én sem érintem meg
békében hagyom

addig ölellek
míg jégvirágaidból
boldogkönny nem lesz

magnóliák közt
az ég mosdatja szépre
tisztakék szemét

ahogy néztelek
percről percre változtál
ismeretlenné

első fecském vagy
ki örök nyarat cikáz
lelkem égboltján

parázsló fények
imbolygó lángjaiban
izzik a tisztás

puha ködgomoly
opálos nyugalmában
álmodik a tó

ében madarak
csillagos szárnyuk alá
rejtik a napot

elillanunk mint
szitakötők szárnyáról
a harmatcseppek

indigó égen
álommadarak viszik
pihenni a fényt

elhalványodunk
mint nedves háztetőkről
lecsorgó napfény

kifeslő bimbók
összeráncolt bájain
selymesít a nap

lehetünk bárhol
az számunkra mindig egy
darabka éden

barkaágakon
bolyhos reménypettyeket
bontogat a szél

óvakodva még -
bársonyfények érnek a
sziklakövekhez

konok az ember
minden életében csak
szeretni tanul

újjászületek
életre-ölelésed
melegségében

emlékezetből
rajzolom meg időnként
mosolyvonalad

tekinteted mély
csillagóceánjára
hajlik az este

kaktusztüskéid
befelé fordultak rég -
észre sem veszed

szeretem ahogy
hajamba fésülöd lágy
esők illatát

mikor megláttad
szeretnivalóságod
akkor hittél el

boldogok vagyunk
bűvös csillaghalmazok
egymás égboltján

szélfúvásnyira
papírsárkány-álmokkal
játszik egy örvény

hiába akarsz
nem tudsz megbántani - épp
madarat fogok

úton felfelé
legyen gondod arra hogy
mást is felemelj

szeretem lényed
de legjobban azt ahogy
lelkünk összecseng

halkan kopogtass
évszázados magány ül
csigaházamon

h á l á m betűi
izzó vezércsillagok
horizontomon

szárnyaid alá
fodrozom a kék eget
kicsi madaram