Lívia Schmidt haiku versei

lágy eső szitál
angyalok könnye pereg
halkan a hóra

kristály tiara
kopasz lombkoronákon
talmi csillogás

kósza szélmosoly
korcsolyázik a tavon -
télbe zárt idill

horgolt hósipkák
hegyláncain holdsugár
hintázik halkan

röpke pelyheket
csillogtat körülöttünk
a tiszta érzés

messzi havasok
fenyőszegélyes útján
lovasszán suhan

hűlt helyünkön nem
marad semmi más csak egy
angyal a hóban

röpke pelyheket
csillogtat körülöttünk
szelíden a fény

fénycsóvát hajlít
a fagyos szél sóhaja
fenyvesek felett

az anyám lelkét
kemencesut melege
simogatta rég

dércsipkés tájon
csendben ücsörögnek a
fagyos reggelek

kifakult határ -
szikrázó csillogással
kárpótol a tél

Isten nem kérdés
ő a válasz mindenre -
de hiszen tudod

az otthon ott van
minden egymásra kulcsolt
szeretésünkben

tengelic búvik
csipkefa bogyói közt -
áttetsző színfolt

sosem búcsúzunk -
számunkra megérkezés
minden pillanat

míg kattan a zár
dércsillag olvad finom
ujjaim nyomán

dermedt cseppek közt
lassan szitál a bánat -
elengedtelek

zúzmarát olvaszt
a lázrózsás pirkadat -
legbelül fázom

éles szél metszi
az éjbe szőtt csendleplet -
egyre szaggatja

csipkefa rezzen
a színtelen határban
cinege szállt rá

szürke fellegek
pufóksága reggelre
friss havat sejtet

dióhéj billeg
kifosztottságát búsan
siratja a szél

ködpermet szitál -
tüllfinom fátyol lebeg
őszesti csendben

kifosztott határ
szamártövis magányán
nyáremlék enyész

a lényeg ott van
minden hallgatásodban -
tisztán értelek

hullámtörésben
ezüstsirály vijjogást
táncoltat a szél

régi képekről
visszamosolyognak rám
egyszer volt napok

darvakat simít
egy őszesti fuvallat
a nádas felett

százéves fatörzs
érdes barázdáiban
szunnyad a tudás

roppanó ágak
közt botladozik sután
a lehulló fény

apró csillagok
lobbannak körülöttem
angyali jelek

ölelésünkhöz
tapad kis indáival
felkúszó vágyunk

testet ölteni
minden ébredéskor - nem
lehet fércmunka

mécslángot hajlít
novemberi esteken
az emlékezet

legtartósabbak
a meg nem csomózható
kötődéseink