Lívia Schmidt haiku versei

gondolatban már
ajkad vonalától is
messzebbre mentem

szeretem mikor
minden apró részletem
szemedbe merül

úgy vesztél ködbe
mint soha be nem váltott
ígéreteid

meghitt fényeit
lelkemig simítja a
bársonybarna ősz

ki csak megérint
magával visz belőlem
egy-egy darabot

finoman simít
aranyló lombjain az
októberi nyár

nincs kezdet és vég
minden percem végtelen
mióta várlak

nálad a fegyver
igazi veszélyt mégis
én jelenthetek

úgy összegyűrném
arcod a párnámon, hogy
végre kisimulj

egy kérésem van
- tenyereden soha - csak
szívedben hordozz

időben szólok -
merészség hozzám fűznöd
legszebb reményed

ha tényleg szeretsz
ne várass soká, lehet
lekésel rólam

míg megszámláltad
vétkem, szertefoszlott a
közös nevező

csendet igazgat
árva fecskefészkeken
a hajnali szél

selymesen fénylő
levelekre pihen a
szemerkélő köd

tovatűnt nyarunk -
szívem elárvult fészek
üres nélküled

lehelet vagyok -
tétova mozdulat egy
fázós reggelen

szökik a szép nyár
fakó fűszál sóhajtoz
lábai nyomán

félig kinyílva
összeborzolt szirmokkal
neked - százszorszép

egyszavas válasz
csendes kis szemrehányas
ordít a közöny

tenyeremhez ér
színes szappanbuborék
óvom - szétpattan

felzengő nyáréj -
tücsökdalba simulnak
az apró neszek

lágy ívbe hajló
nádszálak derekán csüng
egy halk zizzenés

smaragdként ragyog
bús füzek koronája
a Körös vizén

valahol bennem
dúdol egy kislány, fején
pitypangkoszorú

apró szirmain
katáng ringatja csendben
a messzi kéket

bársonyos sárga
vadvirág szirmon pihen
egy csöpp melegség

halvány neszezés -
virágzó rétek felett
esőillat száll

öledbe bújnék
mint holdsugár csendjébe
apró csillagok

ázott szirmokon
halvány napfény keresi
régi önmagát

hűs alkonyatban
hozzám bújnak csendben az
aznapi csodák

jó gondolni rád
halkulnak a léptek, de
illatod marad

csókjaink felett
összesúgnak a vén fák
titkot tartanak

könnyed ujjakkal
madárdalos kottáin
lapozgat a nyár

langy alkonyatban
árnyalatnyi csendeken
nyugtatom szemem

távolbazengő
lágy kabócadallammal
poroszkál a szél