Malvales haiku versei

Elszálló idő
Ősz fürtök és mély ráncok
Csodás alkonyok

kopár csend lepi
kietlen fehér a táj
nézem: jössz-e már?

amikor elment
hozzám bújva búcsúzott
nagyon hiányzik

rendet raktam bent
a Feng Shuit követve
lelkem kong csupán

az életem, mint
a cseresznye virága,
elmúlik némán

új élet sarjad
színes virágok nőnek
a hamvainkból

Omló vakolat
Réseiben húzódik
Magányosságom

A ködbe burkolt
Sötét árnyak léptei
Megrémítenek

halkan ringatja
őszi szél az utolsó
harmatcseppeket

csend honol nálam
ágyamban nem fekszik más
csak a magányom

őszi alkonyok
letakarták a napot
beesteledik

öreg szilvafa
törzse szúette, odvas
mégis virágzik

öreg csontokon
a tél csámcsogva röhög
elmúló élet

Üres utcákon
Kacagva szalad a szél
Levelet kerget

télen a berek
csendessé változik át
a jég rian csak

kopottas kendő
néhány csorba kis edény
Mama konyhája

Macskatestű éj
Belopódzott csendben az
Ablakomon át

már hideg az ősz
szerelmed szertefoszlik
mint papírcsónak

könnycseppek írják
életkönyvem utolsó
fejezeteit

kis világokat
teremteni magamnak
nincs már több erőm

elhagyott házak
megkopott falai közt
zokog most a csend

helyettem beszél
az asztalon itt hagyott
búcsúlevelem

Apró csillagok
Ragyogtak a szemében
Mikor rám nézett

magányom, mint egy
hű barát, kézen fogva
kíséri léptem

Csupasz válladra
Lágyan omlott rá hajad
Érintenélek

Lopóztam halkan
A telihold fényében
Megcsodáltalak

Puha paplanként
Befedi testem a köd
Párnám lesz a táj

egy ballonkabát
szivarfüstős parketta
Papa szemránca

Szúette odvas
Asztalom tetejében
Sóhajom véstem

Megfakult képek
Odvas fiókok mélyén
Felsóhajtanak

Bocsáss meg kérlek!
Szívem jobban igyekszik
Mint józan eszem

ketten voltunk az
égbolt alatt, én és a
végtelen magány

cseresznyevirág
ha összeér két szirom
mi vagyunk azok

árván maradt sün
vacogva szűköli át
tél szorítását