Melly79 haiku versei

Elmém játékán
dús képzeletecsetem
más világot fest.

Szőlőszemeken
eltévedt pillanatfény
nyárt idéz vissza.

Előttem avar
de kettőnk lábnyomában
tavasz poroszkál.

Magányos fenyő
tűlevélcsillogása
mögött gyantakönny.

Egy rózsa felsír
őszi szél ostromában
megváltásra vár.

Lépteid után
bús őszavarnyom maradt
csak a lelkemen.

Félkész nappalok
ökörnyálakra fonják
az ősz holnapját.

Sorsom rejtjelén
eső mosta tegnapon
holnapom ragyog.

Piros vérhólyag
szakad ki az égből s az
hajnalt vajúdik.

Bolyong az idő,
kérlek légy te a nyár és
csókold rám szíved.

Felhőt húz az ég
a napra, könnyező nyár
utolsót sóhajt.

Mesterkélt szelfi
valóságát rejti el
vak világ elől.

Szél fújta pitypang,
vele száll gondolatom,
kívánságom nincs.

Penészes falra
vastag pókháló szőtte
rá a múlt időt.

Nyugvó nap szíve
szétterül a földön, még
talpam perzseli.

Nap hint aranyat.
Elnyeli a tikkadt föld.
Lángokban a táj.

Elvetélő nő
fogai közt rágatlan
marad a bánat.

Sok vágott virág
bánatharangszót kondít
meg utoljára.

Égkönnytől fénylő
kőre alkony borul rá,
s félhomályba űz.

Közös utunknak
egyetlen ellensége
csak az idő lesz.

Csendszagú tájban
nap-batikolt rózsafán
zizzen át a szél.

Öreg nénearc
mélyén ráncba bújt idő
csendet szimulál.

Dőlésre álló
kertpalánkon múlásfény
utolsót ragyog.

Cseresznyeágon
piros szem zöld levéllel
farkasszemet néz.

Méla köd puhít
időt, szürke szoknyát ölt
a ringó tájra.

Sír a hegedű,
érdes kéz pengeti ki
felgyűlt bánatát.

Tó tükrén az éj
ezüst csónakot ringat,
táncra kelt a hold.

Hold mögé bújik
és lapul a holnap míg
a Nap rátalál.

Csillagok közt élj.
Így könnyebben eléred
a fényes holdat.

Tó estráncain
széllehelet simul ki,
szúnyoghad éled.

Hajnal-piros ég
magzatmázán napfénybe
hasad a reggel.

Kikapcsolom a
holdat, legyünk az éjben
ketten egyedül.

Rám csukódó ég
hullócsillaga szállt rám
könnyei helyett.

Egyenesnek hitt
létben csomót kötő sors
mementót kínál.

Öreg ház falán
penészt szorít sarokba
szürke pókfonál.

Estezüstárnyú
fellegekkel lelkem bús
holdkaréjra ül.