Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

átszüremlik tér,
idő csipkefüggönyén
Ö r ö k k é v a l ó

ennyi az élet
másodpercnyi csobbanás
varázs, illanó

fájdalmat, bajt is
körbenövi az élet
kicsi csiszolt kő

ami még enyém
árnyként ölelget engem
hozzám tartozik

összecsomózott
élet-szőtteseinket
együtt bogozzuk

szabadság az, ha
nincs semmilyen ára a
szárnyalásodnak

tavaszi rügyek
a felhőkbe mártóznak
mennynek ékei

ezüst lesz csendünk,
ha ezer csillag fénye
alatt csókolsz majd

katatón perceg
rést rágcsál az időbe
egy magányos szú

dülöngélő ház
ázott, szeplős falait
fény cirógatja

árokszegélyre
tavasz virágot horgol
lélekmintázat

pihés bóbiták -
rájuk meleget lehel
anyáskodó Nap

szűrt lámpafénynél
egy fa árnyéka mozdul
sikoly-jelmezben

széllel rózsalonc
titkait megosztotta
hét határ tudja

alvás közben is
figyelek rád - mondta - és
hangosan horkolt

isten ideges
ujjai dobolnak a
halántékomon

csontkemény csended
ellentmondást nem tűrőn
kiült arcomra

látogatókra
egy teremőr: úgy jönnek,
mint a muslicák

fölkereslek, hogy
legyen jó menedéked -
a csended bennem

örök törvény, hogy
sorsod szabta ruhádat
más nem hordhatja

szekérkeréknyi
holddal víz tükrére fagy
pillantásom is

Hirdetés: meddő
álmaim termékenyre
cserélném el S. O. S.

apám üzent: tölts
elég időt azokkal,
akiket szeretsz

ónszín fejfedőt
öltött magára a táj
szomorú asszony

koordinátám:
isten térképén vagyok
egy picike pont

ihlet és érzés
lélek talaján nyíló
legszentebb virág

öreg estidőn
aprócska ház füstjével
völgy takarózik

ki tud sorok közt
olvasni - kisebb regény
tizenhét szótag

más világból egy
más világba születés
élet és halál

messzi távolban
nyírfák törzse, mint ezüst
varázsceruzák

fénylő ökörnyál -
fejkendőt sző magának
október hava

csipkemintás fák
városi ablakoknak
szép keretet ad

fény húrjain a
csend vékonyan csordogál
meghitt szobánkba

örömittasan
a fellegekben járok
ködben a város

Balaton vizén
bohém nap művészt játszik
vékony nádfirkák

bimbózó rózsa
ha kinyílt méhecskéknek
tündöklő méztó