Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

bántottak? változz
légüres térré, azt nem
lehet megütni

hajamba tűzni
megfesteni volna jó
virágot, nyarat

kimondott szó már
nem térhet vissza, rést üt
a csenden, szíven

fehér és csíkos
törülközők birkóznak
a mosógépben

Szavak. lágyak és
kemények; festővásznon
mint ecsetvonás

nyáresti szellő
ringat lágy romantikát
hinta pacsirta

mikor ujjaddal
nyakam ívét szántod fel
bársonyos reggel

eredeti dal
lélek kottájából szól
felismerhető

pihenni vágyón
hajnali rózsafényben
a lég sem mozdul

napfényszálakkal
ráérő nap stoppolja
a múló időt

kora délután
fénnyel lakkot jól szemem
lelkemnek desszert

illat-labirinth
tövises ágai közt
mennyország virul

kertemnek fénye
csillagszórók a nyárban
illatos kapor

ezüst párában
ezüst lovak vágtáznak
gyilkos zuhatag

csupa nyár még a
szív, de a halántékon
már az ősz virít

tündöklő naptól
illatozó nyári rét
színarany szoba

felhők duzzadnak
hullámok sorakoznak
összegyűrt abrosz

csak telnek-múlnak...
az éveim illata
egyre finomabb

ne hagyd, hogy egy rossz
nap felkeltse benned az
érzést: `így marad`

bozontos fészek
madárcsicsergést bújtat
vastagtörzsű fán

halott lepkeszárny
pók hálóját díszíti -
híres dizájnőr

mint méhecskének
lágy szirompaplan, nekem
tenyered ágyam

széles mosollyal
tarka rétek imáit
begyűjti a nap

fent gyönyörködő
Isten... lent dombot-völgyet
pirosra pettyez

az idő csendre
int a határban ő most
remekművet ír

néma magányban
minden perc és zaj végül
csend kövekre hull

átszűrődő fény
ametisztragyogású
lombok közt séta

holdfényes folyón
siklik az idő parton
madárlábnyomok

holdfényes tavon
az idő köröket ír
csobbanó kavics

pitypang virága
tengernyi zöldben virul
napra mosolyog

fa boltívére
tavasz fest csendéletet
barackfavirág

Ha a lelked lent
énekel a mennyország
fent sokkal kékebb.

gondolataim
csapongó madársereg
örök repülés

FÉNY - arany hajszál
sűrű erdei fák közt,
Isten metszette

Lágy fuvallattal
Léthé vizén ringattá
Lelkem ladikját

rózsafa lelkem,
rajta tüskék is nőnek
néma sikoly: fáj