Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

tulajdonképpen
te csak állsz egy helyben, míg
lelked barangol

szív-tengelyedben
szárnyaló belső erőd -
bízz, szeress és higgy!

Vállamra hulló
virágszirom... Apró kis
pille száll tova.

olykor játszani
támad kedve gyermeki
énemnek - nézd el

mosolygó szemed
sziporkázó égitest
szívemben ragyog

bepillantás volt
csak épp annyi, nem több... mint
pupillán a könny

a párhuzamot
kedvelem - két tenyered
között lehetek

Rossz voltál... De én
akkor is rád adom a
jóság ruháját.

sötét szobámban
magányos madár verdes
lelkem öleli

a szereteted
az tesz immunissá és
védtelenné is

a pislogás-e,
látvány, vagy a pillanat?
- mindhárom együtt -

ki szívből szeret,
annak e világ már nem
is oly kegyetlen

mikor már épp azt
hinnéd, hogy vége - még csak
akkor kezdődik

a szemem legyen
mindig az első, ott lelsz
rám, sehol máshol

Nem baj, ha esik.
Az időjárás is csak
teszi a dolgát.

éreztem, hogy a
billegő falevelet
lent halál várja

ha hiszed azt, hogy
varázslatban élsz, szemed
ehhez viszonyul

Ki dönti el, mi
a szép, ha mindenkinek
mindig mást jelent.

Vidám kis kobold
énem, most a szívemre
ölelneTéged!

a valóságról
mindig a Tapasztalat
beszél, nem a szó

cukor helyett a
mézédes illatodat
innám teámban

jóleső napfény
cirógatja arcomat
lelkemig hatol

tudja galambom,
magácska tartozik egy
csókkal tegnapról

barackfavirág
magjában érlelődik
épp egy gondolat

lelki szikrád gyújt
fényt benned nap mint nap, nem
más véleménye

A komor idő
is megszelidíthető
elfogadással.

Hozzátenni a
világhoz egy-két jó szót,
mosolyt, érintést.

Egy-két megérzés,
ha dörömböl ajtódon -
hallgasd, s engedd be!

Lényeged titka:
megismételhetetlen.
Nem volt, nem is lesz.

az érintésed,
mint esőcsepp, mikor a
levélkén táncol

virágszirmokon
pihen a szépség, a csend
és a szeretet

Fekete-fehér
legyek (?) Mikor engem a
szivárvány éltet.

Utolsóként a
Remény kínált ... S poharát
én mind kiittam.

mikor elmentél,
a fájdalom virága
nőtt a szívembe

ha majd világgá
megyek, majd úgy megyek, hogy
ott is rám találj ...

van, hogy elfogynak
a szavak, de mi mégis
megértjük egymást