Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

szépre hímezte
álmaimat valaki
talán az Isten

folyó sodrában
farönkbe kapaszkodik
a fürdőző hold

jelzi, hogy itt van
ősz koccanó dióval
az ablakunkon

Rozsdás kerítés.
Őszi ökörnyálhúron
angyal citerál.

megkínáljam-e
a bennem élő Istent
szelet sütivel?

"Engedj magadhoz!"
idős néni fohásza
hátsó padsorban

gyűjts majd szelet a
szárnyaim alá, ha nem
tudnék repülni!

éjjel a tónál
tudom, te voltál az a
ragyogó csillag

hullámzó ágon
csillagszeplős arcával
ücsörög a menny

kicsiny tó tükrén
alázatos Napisten
vízre térdepel

végtelen tájra
monogramot hímez egy
repülő madár

erdő tisztásán
az ég is hozzám hajolt
együtt örültünk

tóba mártotta -
Ő, a legnagyobb művész
színes ecsetjét

orrcimpák fújnak
vadlovak vágtatnak át
ég parcelláin

kertünk végében
a nyár aranynedűjét
izzadják a fák

Kalárisgyöngy e
Nap is, ha szépen él(t)ed
Fűzd a többihez!

csodás madár a
hajnal leejti szárnyát
meghal boldogan

mint csontváz zörög
gyufás skatulyákba zárt
rossz szokásaink

Egy filozófus:
"Csak azt lehet tagadni,
ami létezik."

lesz idő, mikor
kopottas vágyaimnak
varrok szárnyakat

ahogy óceánt
- hullámot, engem is Ő
éltet majd temet

a lét felszínén
örök időtlenségben
szörfözik lelkünk

lelkem hajója
viszontagságokon át
edződik, kiköt

b é k e illatú
szebb jövőre szeretnék
jegyet váltani

éjféli csendben
egy angyal keze szövi
tűnő álmaim

természet vásznán
tán angyalkéz festette
virág-pagoda

magányos holdat
ezerarcú csend ölel
gyengéd törődés

áttetsző a menny
gyóntatószék fent és lent
csendes párbeszéd

reggeli fényben
napraforgó leánykák
Istent dicsérik

margaréták közt
mezítlábas est oson
titkos szerető

mint vándormadár
az összes nyáréjszaka
gyorsan tovaszáll

most napfényt gyűjtök
s vele sok-sok virágot
a hideg télnek

vigyél magaddal
költözőmadarakként
együtt repüljünk

gyere el hozzám
bánat-keresztjeinket
együtt faragjuk

ki mindent is tud
már, megszólalnia nem
áll érdekében

messzi dombtetőn
bátran virágzó fa tart
súlyos felhőket