Molnár Csilla haiku versei

Hollófekete
égbolt szélesvásznáról
néz a vaksötét.

az égen, apró
lélek ül ezüstszínű
göncölszekéren

bármennyiszer is
vedlik, a kígyó akkor
is kígyó marad.

utolsó három
szívdobbanásom is a
piros, fehér, zöld.

életem torkán
te vagy a kés... pengéd is
éles, mire vársz?

Az elmém olyan
mint az időjárás ma
el van borulva. (: ;)

Az élet és a
halál mezsgyéjén jártam,
már találkoztunk.

Pilláim alatt,
gondolataim közé
bújva vártalak.

Nekem nem egy ház.
A rét, a hegy, az erdő
az én otthonom.

Törvénytisztelő
ember vagyok. Leginkább
is, öntörvényű.

A csendben némán
merengve, réved szemem
a végtelenbe.

Halkan lépkedem,
rozsdabarna színű, lágy
avarszőnyegen.

Rendetlen rendben
sorakoznak vágyaim,
türelmetlenül...

Vétkeink ellen,
önmagunk védőszárnya
ad menedéket.

Ne a gyógyszeres
dobozok között keresd,
egészségedet.

Gyere... ülj csak le
mellém csendben. Beszélni
most felesleges.

Nem költözhetek
el a mennyországba, mert
tériszonyom van.

Most nincs se idő,
se tér, érzem ahogy a
lelkünk összeér...

Nem láttad meg, de
gyilkos szavad megölte
a pillanatot.

Egy egész élet
áll rendelkezésünkre,
hogy éljünk vele.

Egy haiku, van
hogy nagyobbat szól, mint a
legjobb dobszóló. :)

A lenne, meg a
volna, az a nincsnek a
jó cimborája.

Szabadszájúság
és közönségesség közt
széles az árok.

Bár megtiporva,
a magam meséjében
még mindig hiszek.

A derengő fény,
harmatos kehelyből a
reggelt mosdatja.

Velem vagy... érzem.
Szép mosolyod, átsejlik
a sötétségen.

A sorsod ne bánd.
Hisz önmagunknak, mindig
szüksége van ránk.

A sok, nem mindig
ér sokat, a semmi, meg
néha nem semmi.

Anyánk életet
adott;a halált meg az
élettől kapjuk.

Leveleket visz
a szél, érzelmeket a
szív. Kavarognak.

A test, szép váza.
De lélekvirág nélkül
üres;mit sem ér.

Az angyalnak, ki
rám vigyázna, elgurult
a glóriája.

A gyermekkor az
gondtalan, kár hogy már ott
is felnőtt voltam.

A testemben csak
albérletben lakom. Ha
"lejár"... elhagyom.

A mennyország és
A pokol... az életben
(Van és)létezik.