Molnár Henrietta haiku versei

hallgatásommal
hiányodat próbálom
csillapítani

Elengedtem, kit
életemnek hittem, hogy
újra élhessek.

közel húzódott
az égbolthoz a hajnal -
napfényt lehelt rá

Már a sokadik
csókunknál mondjuk azt, hogy:
ez az utolsó.

Nem baj az, ha félsz,
amíg a bátorságod
bölcsen dominál.

hűvös estéken
bársonyos emlékekkel
takarózok be

Te lassan eltűnsz,
én pedig lassan újra
önmagam leszek.

szemrehányások
helyett csak homlokpuszit
hagyok emlékül

Szeresd önmagad,
hogy megmutathasd, hogy kell
téged szeretni!

titokban mindig
neked adtam a kiflim
nagyobbik felét

Bőven elég az,
ha az élet pofonnal
tanít. Te ne tedd!

Veled törődni
olyan, mint öleléssel
takarni lelkem.

lassan tűnik el,
mint elvakult tükörről
páralenyomat

édes sóhajjal
lepett be minket az est
pihe-pokróca

Mintha én lennék
a világ hét csodája,
úgy öleltél át.

Betakarnálak,
ha nem löknéd le folyton
törődésemet.

pitypangernyőkbe
suttogtam bele naiv
kívánságomat

Én csak szeretve
tudom gyűlölni azt, kit
egykor imádtam.

selymes sugara
lélek-simogatásod
nyomába sem ér

Beleolvadtam
a pillanat egyedi
palettájába.

Rám terítette
ingét, hogy szeretetem
kivasalhassa.

mindig önmagát
adta, míg végül el nem
fogyott örökre

erényeim közt
felfedezted a saját
magad hibáit

Csak azt figyelte,
mit kapott, nem azt, amit
elloptak tőle.

Páros játékban
csak egyedül küzdeni
lélek-romboló.

a fájdalom csak
jószándékú utalás
arra, hogy változz

Hunyd le a szemed,
lásd meg végre azt, aki
igazán vagyok!

A lehetőség
suttogva elillanó
nyári hópehely.

vesztettem - mondtad,
mielőtt egyáltalán
próbáltad volna

szívesen játszol
bárkit, éppenséggel csak
önmagadat nem

Eddig vártalak.
Most neked kell kopognod,
ha megérkeztél.

Nem is sejtettem,
hogy az örökké veled
ennyire rövid.

Ő tanított meg
imádkozni akkor is,
ha minden rendben...

kritikáiddal
fűszereztem a levest
ehetetlen lett

meg kell tanulnom
nélküled is élvezni
a napfelkeltét

bodzaillatú
szél túrt bele hajamba,
mosolyt suttogott